A portugálok

Nemzetkarakterológiai kutatásaink már régebben kimutatták, hogy könnyen zsákutcába szaladhatunk az olyan kijelentésekkel, mint „Európa legalja”. Mert akkor ugye mit mondunk majd a következő népre, amely ugyancsak rászolgál a hasonló jelzőre? Nos, a portugálok ettől függetlenül ostromolják az említett dicső helyezést, főleg ha teljesen igazolható történelmi szempontok alapján a Dráva, a Kárpátok és a Bug mentén húzzuk meg Európa határát. Mi ugyanis még megannyi csalódás után is tudunk hinni abban, hogy Európa nem egy pöcegödör, amelybe bárki csak úgy kedvére belepottyanhat, hanem egy kulturális magaslat, amelynek a megmászásához legalább némi erőfeszítésre szükség van. Amellett, hogy a portugálok valahol a domboldalban tanyáznak, mégiscsak szükség van rájuk, hiszen magyarként mégsem akarhatjuk, hogy a szlovákok legyenek Európa legalja. Ez valami olyasmi, mint amikor a nagypolgár nem akarja, hogy az ő cselédje legyen a legcikibb.

Az alkalmazott nemzetkarakterológia számára tulajdonképpen jutalomjátékot jelentenek a fölösleges tölteléknépek. Ezek rendre valami fatális véletlen folytán jöttek, sőt félő, hogy jönnek létre, és még a legvállalhatóbb eset az, amikor az alapítói igazából nem is így gondolták, csak hát ez lett belőle. Persze egy darabig viccesek az efféle „nemzetek”, hiszen a portugál koszosabb a spanyolnál, a holland rondábban ugat a németnél, az ukrán meg egyszerre fafejűbb a lengyelnél és bárgyúbb az orosznál, de egy szint fölött már nehéz szükségüket érezni. A különböző, múltbeli politikai felfordulásoknak köszönhető tehát, hogy ma nem lehet három csoportban lebonyolítani az európai vb-selejtezőket, pedig micsoda gyönyörködtető, letisztult egyszerűség lenne!

A TÖRTÉNELEM EGYIK MELLÉKÚTJÁRÓL NYÍLÓ FÖLDÚTRÓL ÉRKEZTEK

Az Ibériai-félsziget egy érdekes hely, hiszen arrafelé mindig is nagy volt a jövés-menés és a keveredés, amiből jó és kevésbé jó dolgok is kisültek. Ezekben a dolgokban az a közös, hogy a portugálok általában kimaradtak belőlük. A bármiféle komolyabb önszerveződésre képtelen ibér őslakosságot (ez adja a mai portugál nemzet testét) elég simán darálták be a hőzöngő latinok (ez pedig a lelkét); ezzel jött létre a római uralom alatt álló Hispania, amelynek egy meglehetősen félreeső és jelentéktelen szeglete lett a mai Portugália helyén fekvő Lusitania. Végülis ennek köszönhetik a nyelvüket, meg azt, hogy nekik is van olyan sportújságírósan modoros nevük, mint a svájciaknak, illetve a belgáknak, akik viszont olyannyira nem léteznek, hogy a modoros sportújságírói megnevezésük a hivatalos nevük is egyben. Aztán ezt a remek kis Lusitaniát laza csuklómozdulattal döntötték romba és rabszolgaságba a gót ősemberek, majd őket hamarosan az arabok takarították el, az ő civilizációteremtő képességeikkel kapcsolatban viszont nem táplálunk illúziókat. A középkori, virágzó arab civilizáció pontosan addig tartott, ameddig még valamelyest érvényesült az általuk leigázottak görög és latin kultúrhatása, de a helyét már fokozatosan vette át a ma bármelyik arab turistaparadicsomban látható, keleties bazárhangulatnak becézett bűzlő romosodás. Ám Portugália története igazából nem Lusitaniában kezdődik, de senki nem számítson olyan dicsőséges vándorlásra és honfoglalás-történetre se, amilyenünk nekünk van! A dolog valahogy sokkal inkább emlékeztet a dákoromán mesére. Legalább valahol tényleg megvalósult.

Az Ibériai-félszigetnek van egy, még a mai Portugáliánál is félreesőbb és jelentéktelenebb része: a mai Spanyolország északnyugati szeglete. Na, ott van a portugálság fészke, ami valójában persze másnak a fészke, és ez a dicsőséges és büszke nép csak valami zavaros mellékágon jött onnan. A később Kasztília, majd ennek révén spanyol uralom alá került León egyike volt a félsziget északi hegyei közt meghúzódó törpe államkezdeményeknek, amelyekben a gót és szvév származású nemesség próbálta hadra fogni a helyi latinokat a polgárháború izgalmában egymást ölő arabok ellen. Portucale grófság csak Kasztília egy darabkája volt, aztán az egyik hanyag király a vejére bízta, az unoka pedig már portugál színekben rázta az öklét Kasztília ellen, heves gesztikulálás közepette.

Ez a kiabálva gesztikulálás olyan dolog, ami a mediterráneumban az élet minden területét kitölti, csak egyszer beszélgetésnek, másszor bulizásnak, olykor pedig háborúnak nevezik. Természetesen soha nem hal meg senki, legfeljebb szívrohamban.

HA NEM MEGY, FOGD RÁ A SZOMSZÉDRA!

A dicsőséggel teli megalakulást gyors terjeszkedés követte, az új államalakulat a többi spanyol farvizén evickélve megduplázta magát a reconquista keretén belül. Ez rendkívül fontos mozzanat, mivel azóta úgy gyűlölik a spanyolokat, mintha ők maguk nem azok lennének. Ugyancsak a középkorban ered az a portugál szokás, hogy az angolokon csüngenek, hiszen rettentő szükségük van valakire, aki erősíti őket abban, hogy ők nem spanyolok. Angol segítség nélkül esélyük sem lett volna, ez a kis nép mégis hihetetlenül büszke arra, hogy Spanyolország sosem tudta háborúval elfoglalni az országát. Ahhoz azonban kellőképpen ostobák voltak, hogy háború nélkül kerüljenek egy időre a degenerált Habsburgok által irányított spanyolok uralma alá. A lusta és semmirekellő portugálok sorban elvesztették a nem sokkal korábban megszerzett gyarmattelepeiket a pénzszag hatására mindig hihetetlen motivációs tartalékokat mozgósító hollandokkal szemben, de így legalább rákenhették a kudarcot a spanyol uraikra. Mintha már találkoztunk volna hasonlóval Európa másik végén… Itt pedig megnyugodhatott a portugál szív, a dolgos portugál kéz pedig ismét rátámaszkodhatott a lapátra / ásóra / egyéb szerszámra. Ők nem tehetnek semmiről.

A SZERENCSÉS HÜLYEGYEREK, AKIT NEM ENGEDNEK LECSÚSZNI

A munka igazán nem kenyere a portugálnak. A bürokrácia sem kimondottan mediterrán találmány, még kevésbé luzitán. Bármire ráérnek, miközben csak gyűlik, gyűlik a sor az ablak előtt. Kész szerencse, hogy a sort alkotó koszos népség is bármire ráér. Elvégre sokkal jobb a hivatali sorban nem dolgozni, mint a munkahelyen. Biztos azt sem találja ki az olvasó, hogy melyik nép fiai vannak jelen legnagyobb arányban Luxemburg, Svájc és Monaco bevándorlói között… Segítünk: ezekben az országoknak tettetett offshore bankfiókokban nem kell dolgozni, mert maguktól hozzák a mosnivalót a világ maffiózói. Ez a motívum időtlen idők óta kíséri Portugáliát. Külön szerencséjük, hogy az EU közelében vannak, s ezért felvették őket. Éppen az ő példájuk igazolja, hogy az EU-ban egyáltalán nem kell dolgozni. Elég csak nem nagyon elcseszni semmit – Portugália ennek sem mindig tud megfelelni –, és magától meglesz a 20.000 USD körüli egy főre eső GDP.

Régen viszont nem volt ott Németország, hogy EU jelige alatt bankókat tömködjön a szurtos portugálok zsebeibe. A maira kísértetiesen hasonlító egykori munkamoráljuk így bebiztosította, hogy szélsebesen elfogyjon a hülye indiánoktól, méghülyébb négerektől, és a – döbbenet – portugáloknál szelídebb arab kereskedőktől összeharácsolt vagyon. A konstans mediterrános, asztalon táncolós bulizhatnék pedig bebiztosította, hogy a vagyon még a szélsebesnél is sebesebben csússzon át a sunyi ravaszságból jelesre vizsgázó angol és holland kereskedők, na meg az általuk finanszírozott kalózok erszényébe. Valahogy nem tud megszakadni a szívünk a csövesért, aki a lottóötös elbugázása után megy vissza a híd alá. Elképesztő ugyanakkor, hogy mindig akad valami őrült humanista, aki szerint fontos a Portugália-szerű életképtelen pondrótelepek hóna alá nyúlni.

Amelyik ország 15 év alatt 20 puccs és 44 kormány megjátszásában látja a saját jövőjét, azt nem szabad kihúzni a szarból. Azt csak csendben hagyni kell, hogy átadja magát az elmúlásnak.

PANASZKODÁS, ÖNÉRZETESKEDÉS, MENŐZÉS

A portugálok is érzik a saját nyomorukat, hiszen persze nincsen a világon náluk szerencsétlenebb nép. Nem, még a magyarok se! A portugál kényelmetlenül érzi magát, és panaszkodni kezd, ha nem hagyják sírni. Szóval ezt nem lehet kikerülni, úgyis óbégatni fog. Még külön zenei stílust is kitaláltak erre. A fado (fadunak kell ejteni, de amúgy ki nem szarja le) olyan, mintha mi magyarnótában énekelnénk meg a trianon-fájdalomba ágyazott személyes kudarcainkat, és ezt el is neveznénk valahogy, de ezt még mi se neveztük el, annyira rossz lenne. Személyes kudarcból viszont akad arrafelé, és valóban nem lehet egyszerű megbirkózniuk ennyire „menő” embereknek azzal, hogy miért nem fut mégsem a szekér. A saját menőségük felől ugyanis nem lehet bennük kétséget ébreszteni. Amikor leolajozott, ám zsírtól csapzottnak látszó hajjal és őrülten divatos, neodigó göncökben kortyolgatják a nagyon különleges kávéházban a nagyon különleges kávéjukat, magukat a férfinem négyzetre emelt csúcsának érzik. Az sem szegi kedvüket, hogy már kora kamaszkoruktól a Habsburg családot megszégyenítő bajuszt hordanak a szemük fölött, és egy felnőtt portugál szőrösségi indexe valahol a feketemedve és egy örmény kereskedő szőrössége között helyezkedik el. Az mondjuk kicsit a helyes önértékelés felé billentette őket, hogy a görögök a hazai Európa-bajnokságukon kenték el a sminkjüket, ám a kultúremberek efelett érzett örömét tönkretette, hogy bő egy évtizeddel később a portugálok görögözték be ugyanolyan gusztustalanul az Eb-t.

HA NINCS KOSZ MAGÁTÓL, HÁT CSINÁLNAK

Az ízléses öltözködés mellett természetesen a kultúremberhez méltó viselkedést sem sikerült elsajátítaniuk. A portugál utcák járdái nagyjából úgy néznek ki, amilyen Patrick Vieira meze volt a meccs 10. percétől. Ahol rájuk jön, ott szabadulnak meg testes turháiktól a járókelők, de mielőtt az ezt közelről tapasztaló honfitársunk méltatlankodni kezdene, inkább adjon hálát az égnek, hogy a fikalabdáját senki sem pöckölte rá. Az igénytelenségüket tovább tetézi az ételkultúrájuk. Elképesztően szerencsésnek is mondhatnánk őket, hiszen az általuk bitorolt, kellemes éghajlatú vidéken aztán tényleg minden földi jó megterem. Ennek ellenére ezek képesek krumplit enni, mint a tótok. Méghozzá csipsz formában, amit ők a hús körülkörítésére is alkalmasnak tartanak.

Ilyen férfiak mellett csak a portugál nőket tudjuk igazán sajnálni. A tűzről pattant, csinos, néhol enyhén bajszos bronzbőrű lányoknak semmi komoly hibájuk nincs azon kívül, hogy úgy vihognak, mint a málhás szamár, amikor elkezdik ütni hegynek felfelé menet. Elég csak Nelly Furtadóra gondolnunk, aki egy teljesen vágnivaló leányzó, elviselhetetlen, nyekergő hanggal. A portugál lánykákat előnyös külsejük miatt rettentően pedánsan nevelik a konzervatív apukáik, és vigyáznak rájuk. Nyilván ennek köszönhető, hogy a gimnazista kishölgyek illemből megállnak a harmincas férfiaknál, és az apukájuk korabeliekkel azért már nem nagyon randizgatnak.

BULIKA HÁNYÁSIG, HÁNYVA, MAJD HÁNYÁS UTÁN IS

Tudjuk, hogy ha valamihez, hát a bulihoz értenek ezek a mediterrán, cigányokhoz hasonlatos cigányok. Ők akkor kezdik az éjszakai életet, amikor egy valamirevaló budapesti bölcsész már legalább egy órája összehányta a kordbársony ingét és a kopott kekizöld vászontáskáját. Az estnyitó kávé és a rásörözés után hasonlóan cselekszenek a megittasuló portugál ifjak is, azzal a különbséggel, hogy ők a diákegyenruhaként funkcionáló fekete leplüket hányják össze, öntik le piával, és teszik ki egyéb megpróbáltatásoknak. Majd reggel felveszik, és ismét elmennek benne iskolába. És már ki tudja, hányadszor teszik ezt, a leplet ugyanis évekig nem szabad kimosni, egészen a diploma megszerzéséig. Az időfaktor hangsúlyos szerepe miatt Portugáliában valószínűleg nem a matek-fizika szakosok, hanem a bölcsészek a legbüdösebbek, de alapvetően minden diák szaga TSZ istállóra emlékeztet. A másik változat, hogy a buli megkezdése után tetszőleges helyen bevásárolnak hasisból, hiszen azt úgy vágják az ember után mindenütt a kedvesen mosolygó marokkói dílerek, mint a budapesti aluljárók diákmunkásai a nyelviskolák szórólapjait. A darabjaikra hullott portugálok végül reggel érkeznek meg a romos lakásukba, hogy délben felkelve, 2 óra körül máris elkezdjék a munka tettetését. És ha mindez nem lenne elég, Portugáliában már akkor négerek és arabok tömegei rajzottak, amikor Lampedusán még kezelhető volt a forgalom.

Az igénytelenség persze nemcsak a viselt, hanem az épített környezetükön is tetten érhető. Néhány éve Lisszabon összeomlófélben lévő, külsőre leginkább Tiranára emlékeztető óvárosát nem engedte felújítani az UNESCO. Habár második ránézésre ez nem is olyan szörnyű, mert a munkára alkalmatlan portugálok így legalább nem rontanak el semmit a munka imitálása közben, ráadásul őket amúgy sem érdekli, ha gettószerű romhalmazban kell élniük. Az elmúlt évtizedekben egyébként sem épült más az országban, mint autópályák, amelyeket a 2004-es foci Európa-bajnokság alkalmából az EU fizetett ki helyettük. Ez semmi másra nem volt jó, minthogy Portugália magabiztosan vezesse Európa „országúton meghalások” versenyét. Ott ugyanis nem gond, ha beszeszelve vezet valaki, és az sem, ha vezetési képesség nélkül. A lényeg a buli. Az autópályákkal viszont annyit értek el, mintha egy szlováknak magyarázták volna az államalkotás módszerét. Csak megtévesztenék szegény párát, és azt hinné, hogy ért hozzá.

A PORTUGÁL FOCI CSAK AKKOR NYERHET, HA NEM PORTUGÁL

És ha már a focinál voltunk, akkor essék szó a magyar portugálrajongókról. Többnyire kislányokról van szó, akik természetesen egyáltalán nem értenek eme szép játékhoz, és képesek egy a Rákóczi téren szotyizó, zsebes kölökre emlékeztető ordas pojácáért rajongani csak azért, mert sok pénzbe kerül. Ennyi erővel rajonghatnának egy kínai völgyzáró gátért is, hiszen az sokkal drágább, mint Rinyaldócska, ráadásul egy picit kevésbé pojáca. A portugál foci talán még az olasznál is jobban rászolgált a gyűlöletünkre. Az olaszoknak legalább néha gusztustalan szerencséjük van, és nyernek, a portugálok viszont még ehhez is túl nyomorultak voltak egészen 2016-ig, amikor viszont egyszer az életben sikerült úgy elbugázniuk az Eb-trófeát, hogy semmit sem mutattak abból, amiért idehaza rajongani szoktak értük.

Egy-egy meccsük ráadásul nőiesebb esemény a hüvelygomba reklámnál, ennyi szimulálást, sírásra görbülő szájat és dühödt toporzékolást még Lucytől sem láttunk a Dallasban.

Legnagyobb vigaszunk, hogy ezek a portugál focisták tényleg önmaguk paródiái, és általában legkésőbb az elődöntő végén bepityeregnek azon, hogy valami szar erőfocit játszó csapat szopóágra helyezte őket. Egyébként hallott már bárki olyan portugál sportolóról, aki nem focista?

Ugyan azzal kezdtük, hogy Portugáliát Európába helyeztük, de valószínűleg mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. Egyszerűen túl erős az afrikaszag arrafelé, de a lényeg, hogy az Úr jósága megadta nekünk a jelentős távolságot, ami elválaszt ettől a putris társaságtól. Ez a távolság tökéletes, és lelkünket melengesse a tudat, hogy az imádott foci neki tényleg a minden. Nem azért, mert annyira jó, hanem mert nincs más. Még nyelvük se, hiszen az egész világ tudja, hogy brazilul beszélnek.