Folytatódik korábbi posztunk, melynek fő témája továbbra is az, vajon mi süllyeszthet olyan mélyre egy magát népnek nevező közösséget, hogy idegenlégiósokkal próbálja feltölteni a nemzeti színeket képviselő csapatait. Az első részben világos választ kaptunk arra, hogy a múlt nélküliség elég jó indok lehet ilyen cselekedetre, de vajon mi van azokkal a népekkel, amelyeknek van ugyan múltuk, de mégis inkább a magyarokra támaszkodtak benne?
Mint azt már korábban megállapítottuk, a románok igazi kultúrális dögevőként bármilyen idegen szerveződést magukba fogadnak, ha a magasabb civilációs szinten áll a saját maguk által létrehozott XIX. század közepi állapotuknál. Ez lényegében azt jelenti, hogy a sátrakon, az átálláson, a kecskenyájakon, az idegen hadak által elnéptelenített szintén idegen földre való sunyi beszivárgáson és a sárból tapasztott kunyhókon kívül bármilyen, tőlük idegen tárgy vagy szellemi termék komoly veszélyben volt (van) általuk.
Míg a történelemmel nem rendelkező népeket abból lehet könnyen kiszúrni, hogy himnuszaikban gyanús, többszáz éves álmokról énekelnek, melyek varázsütésre a nacionalista ébredés korszakában szűntek meg. A románok kívételként ugyanerről, valamint a zsarnok – a magyarok – szörnyű elnyomásáról dalolnak. Természetesen az ilyesmi minden énekelő nép esetében történelmi képtelenség. A többieknél azért, mert ekkoriban egyszerűen nem léteztek, így ebből kifolyólag elnyomásuk is képtelenség lett volna. A románok esetében pedig leginkább az jelenti a kizáró okot, hogy a mindenkori román vezetők a lehető legkisebb nyomásra azonnal átálltak a nyomás eredőjének kiindulópontja mögé, és onnan csak akkor lavírozták ki a nyájukat, amikor erősebb nyomás mögé kellett biztonságban átálliuk a törzzsel. Mivel erről, valamint a legeltetésről aligha lehet történelmi büszkeségre okot adó nemzeti indulót írni, ezért marad a nemlétező népeknél már jól bevált alvás és elnyomás mítosza.
![](https://bezzegnemzetek.pestisracok.hu/wp-content/uploads/sites/17/2019/09/kisantant-sporttolvajok-02-250x300.jpg)
Vajon mit tehet egy ilyen nép, ha bajnokokra vágyik? Sokan kellő naivitással azt válaszolnák, hogy sportkultúrát teremt és ennek megfelelő működése esetén a létrejövő kultúrában kitermeli azokat. Az ilyen választ adók azonban képtelenek megérteni azt, ha egy nép nemhogy sportkultúrát, de semmiféle kultúrát sem bír teremteni a pásztorkodáson és a folyamatos balkáni opportunista ide-oda álláson kívül. Ráadásul a béna fondorlatai elbaszása után a nyugati pártfogói meg a szerencse révén is nyakába szakad egy rakás olyan népség, aki vele ellentétben képes ilyesmikre. Ilyenkor leginkább csendben lapít a fűben, és lopott nyelvén próbálja lopott latin ragozással leírni a fejlettebb népeknek, hogy ő egységes nemzetállam, és ne is próbálkozzanak itt neki a valósággal, de azért lécci négyévente legyenek már kedvesek a franciákról bénán lemásolt nemzeti színeiért küzdeni a világ előtt. Nyilván a magyarok fondorlatai miatt a nyájterelés sajnos még nem olimpiai sportág, minden másban pedig képtelenség lenne színvonalas csapatokat és versenyzőket kiállítani a színrománság soraiból.
A színrománság hiányát pedig a színrománok számára csábító módon lehet pótolni. Elsőre megfelelő módszernek tűnik a magyar nevek románosítása. Így lesz például az első “román” meccs első percében gólt szerző Dezső Bélából Adalbert Deseu, mert hogy nézne már az ki, ha az első VB-jén szereplő román labdarúgócsapat történelmének első gólszerzője magyar lenne. Illetve hát ettől még az, jól tudja ezt a románság azon maroknyi része, amelyik 1930-ban el tudja olvasni egy román újságban. Valószínűleg a székely és szász olvasók is átlátnak ezen az olcsó és hitvány színjátékon. Mégis, kinek csinálhatták akkor? Nagyantant kenyéradóiknak? Megannyi kérdés, amelyre a román néplélek legalsó bugyraiban lehet a válasz.
A román következetességre egyébként jó példa, hogy Czakó József, Steiner Béla, Raffinsky László és Vogl Imre megúszták csupán a keresztneveik béna latinosításával. Mi lehet vajon az oka? A túlságosan németes vezetéknevek? Könnyen lehet, hiszen Alfred Eisenberger, Rudolf Bürger, Rudolf Wetzer, vagy Salamon Zauber sem irritálta annyira a román névcenzorok érzékenységét, hogy megpróbálják románná erőszakolni neveiket. Vajon sejtették a jövőt, és tudták, hogy a jól csengő német neveket egyszer majd eladhatják Németországba májkrémkonzervekért? Vagy csak túlságosan lekötötte erejüket a csapat legjobbjának számító Kovács Miklós, akit hol Nicolae Kovácsként, hogy Nicolae Covaciként. Mindenesetre mi is konzekvensen a saját nevén tudtuk nevezni az ezekért a játékosokért jogos kompenzációként kapott Vasile Miriutát. Nem kellett Lacinak meg Mirjucának írni, hogy kicsit könnyebb legyen elviselni saját lelki nyomorúságunkat…
Mindenesetre Zsóri Dániel örülhet, hogy időlegesem megúszta a Daniel Giurgit, illetve ezek egyéb névváltozatait, mert a románok örökös átállási szokásait ismerve a legtöbben már valószínűel Daniele Gioriként emlegetnék a La Gazetta dello Sport ősi román újságban.