A magyar sporttörténelem kisantant dézsmálói – II.

Folytatódik korábbi posztunk, melynek fő témája továbbra is az, vajon mi süllyeszthet olyan mélyre egy magát népnek nevező közösséget, hogy idegenlégiósokkal próbálja feltölteni a nemzeti színeket képviselő csapatait. Az első részben világos választ kaptunk arra, hogy a múlt nélküliség elég jó indok lehet ilyen cselekedetre, de vajon mi van azokkal a népekkel, amelyeknek van ugyan múltuk, de mégis inkább a magyarokra támaszkodtak benne?

Mint azt már korábban megállapítottuk, a románok igazi kultúrális dögevőként bármilyen idegen szerveződést magukba fogadnak, ha a magasabb civilációs szinten áll a saját maguk által létrehozott XIX. század közepi állapotuknál. Ez lényegében azt jelenti, hogy a sátrakon, az átálláson, a kecskenyájakon, az idegen hadak által elnéptelenített szintén idegen földre való sunyi beszivárgáson és a sárból tapasztott kunyhókon kívül bármilyen, tőlük idegen tárgy vagy szellemi termék komoly veszélyben volt (van) általuk.

Míg a történelemmel nem rendelkező népeket abból lehet könnyen kiszúrni, hogy himnuszaikban gyanús, többszáz éves álmokról énekelnek, melyek varázsütésre a nacionalista ébredés korszakában szűntek meg. A románok kívételként ugyanerről, valamint a zsarnok – a magyarok – szörnyű elnyomásáról dalolnak. Természetesen az ilyesmi minden énekelő nép esetében történelmi képtelenség. A többieknél azért, mert ekkoriban egyszerűen nem léteztek, így ebből kifolyólag elnyomásuk is képtelenség lett volna. A románok esetében pedig leginkább az jelenti a kizáró okot, hogy a mindenkori román vezetők a lehető legkisebb nyomásra azonnal átálltak a nyomás eredőjének kiindulópontja mögé, és onnan csak akkor lavírozták ki a nyájukat, amikor erősebb nyomás mögé kellett biztonságban átálliuk a törzzsel. Mivel erről, valamint a legeltetésről aligha lehet történelmi büszkeségre okot adó nemzeti indulót írni, ezért marad a nemlétező népeknél már jól bevált alvás és elnyomás mítosza.

Vajon mit tehet egy ilyen nép, ha bajnokokra vágyik? Sokan kellő naivitással azt válaszolnák, hogy sportkultúrát teremt és ennek megfelelő működése esetén a létrejövő kultúrában kitermeli azokat. Az ilyen választ adók azonban képtelenek megérteni azt, ha egy nép nemhogy sportkultúrát, de semmiféle kultúrát sem bír teremteni a pásztorkodáson és a folyamatos balkáni opportunista ide-oda álláson kívül. Ráadásul a béna fondorlatai elbaszása után a nyugati pártfogói meg a szerencse révén is nyakába szakad egy rakás olyan népség, aki vele ellentétben képes ilyesmikre. Ilyenkor leginkább csendben lapít a fűben, és lopott nyelvén próbálja lopott latin ragozással leírni a fejlettebb népeknek, hogy ő egységes nemzetállam, és ne is próbálkozzanak itt neki a valósággal, de azért lécci négyévente legyenek már kedvesek a franciákról bénán lemásolt nemzeti színeiért küzdeni a világ előtt. Nyilván a magyarok fondorlatai miatt a nyájterelés sajnos még nem olimpiai sportág, minden másban pedig képtelenség lenne színvonalas csapatokat és versenyzőket kiállítani a színrománság soraiból.

A színrománság hiányát pedig a színrománok számára csábító módon lehet pótolni. Elsőre megfelelő módszernek tűnik a magyar nevek románosítása. Így lesz például az első “román” meccs első percében gólt szerző Dezső Bélából Adalbert Deseu, mert hogy nézne már az ki, ha az első VB-jén szereplő román labdarúgócsapat történelmének első gólszerzője magyar lenne. Illetve hát ettől még az, jól tudja ezt a románság azon maroknyi része, amelyik 1930-ban el tudja olvasni egy román újságban. Valószínűleg a székely és szász olvasók is átlátnak ezen az olcsó és hitvány színjátékon. Mégis, kinek csinálhatták akkor? Nagyantant kenyéradóiknak? Megannyi kérdés, amelyre a román néplélek legalsó bugyraiban lehet a válasz.

A román következetességre egyébként jó példa, hogy Czakó József, Steiner Béla, Raffinsky László és Vogl Imre megúszták csupán a keresztneveik béna latinosításával. Mi lehet vajon az oka? A túlságosan németes vezetéknevek? Könnyen lehet, hiszen Alfred Eisenberger, Rudolf Bürger, Rudolf Wetzer, vagy Salamon Zauber sem irritálta annyira a román névcenzorok érzékenységét, hogy megpróbálják románná erőszakolni neveiket. Vajon sejtették a jövőt, és tudták, hogy a jól csengő német neveket egyszer majd eladhatják Németországba májkrémkonzervekért? Vagy csak túlságosan lekötötte erejüket a csapat legjobbjának számító Kovács Miklós, akit hol Nicolae Kovácsként, hogy Nicolae Covaciként. Mindenesetre mi is konzekvensen a saját nevén tudtuk nevezni az ezekért a játékosokért jogos kompenzációként kapott Vasile Miriutát. Nem kellett Lacinak meg Mirjucának írni, hogy kicsit könnyebb legyen elviselni saját lelki nyomorúságunkat…

 Mindenesetre Zsóri Dániel örülhet, hogy időlegesem megúszta a Daniel Giurgit, illetve ezek egyéb névváltozatait, mert a románok örökös átállási szokásait ismerve a legtöbben már valószínűel Daniele Gioriként emlegetnék a La Gazetta dello Sport ősi román újságban.