Amerikai tömegközlekedés I.

Naivan azt gondolhattuk, hogy az általánosságokon túl ételeikkel és épített környezetükkel ezek a szerencsétlen, felszínes és műveletlen népek sok újat már nem mutathatnak nekünk, de a helyzet sajnos sokkal kiábrándítóbb ennél. Közlekedéskultúrájukat elemezve ugyanis döbbenetes, érthetetlen és felfoghatatlan dolgok következnek, ami pedig a végén ezeket megkoronázza, az már-már maga az Antikrisztus. Következzen tehát az a szegmens, amelyben a Magyar Ember nem is várná, hogy mennyivel jobb az amerikainál!

Mivel eleget kacagtunk, majd szörnyülködtünk az amerikai épített környezeten, hiba lenne nem megemlíteni a tengerentúli városkép rombolásában oroszlánrészt vállaló autóparkolók fő forrását, a gyenge bohóctréfák szintje alatt teljesítő városi tömegközlekedést. Itt rögtön önellentmondásba keveredünk, hiszen a legtöbb amerikai metropolisban ilyen egyszerűen nincs, amióta az autó-, olaj- és gumiipari lobbi sikeresen kinyírta a múlt század közepén. Az amerikai városatyák városanyák és városkitudjamicsodák csak néhány éve döbbentek rá, hogy kötöttpályás közlekedésre igenis szükség van. Azóta kétségbeesetten igyekeznek visszahozni a light railnek nevezett villamosokat és HÉV-eket, de ezek együttes hossza városonként ritkán haladja meg Budapest metróvonalaiét. Csak egy sarkalatos példa – nálunk a villamosok jelölése: 1, 1A, 2, 2A, 3, 4, 6… …59, 59A, 61, 62, 62A, 69. Kaliforniában simán megfelel a Red Line, Blue Line, Yellow Line, és valószínűleg nem kell majd stylistokkal kikevertetni egészen ismeretlen mályva, bézs, pink, türkiz árnyalatokat a hetvenhetedik vonal megnevezésére. Azt hihetnénk, hogy a két-három HÉV és a nyúlfarknyi metróvonalak mellett legalább a buszközlekedést megoldották az 5-15 milliós nagyvárosokban, de nem.

Félóránként járó, első – sok esetben egyetlen – ajtón felszállós, sárga volánbuszok, csupa ülőhellyel.

Ezek után szinte mardos minket a szégyenérzet, ha visszagondolunk a négyes metró előtti elmaradott korból a koszos, büdös, balkáni Budapesten egymást mozgójárdaként követő 7, 7E, 173, 173E viszonylatok bármelyikére, amint épp 125-ször több utast szállítanak amerikai társaikhoz viszonyítva. Kovács László legnemesebb gondolatát továbbvezetve ne csak merjünk, de legyünk is kicsik! Nyisszantsunk le flex-szel a csuklós Ikarusokból, hiszen minden emberi civilizáció alapja a huszonöt sávos autópálya és az esztelen benzinfogyasztás! Intő példának álljon itt a nagyszerű, 13 milliós Los Angeles, amely másfél metró és négy villamosvonalával kivívja minden magyar közlekedésbarát csodálatát. Az impozáns várost keresztül-kasul átszövő kötöttpályás járatok napi összforgalma egyébként nem haladja meg a sokszorosan kisebb Budapest 4-6-os viszonylatának napi utasszámát.

Columbo hadnagy nem véletlenül kényszerül egy harmincéves francia tragaccsal szenvedni, ugyanis az 1963-ban bezárt utolsó vonal utáni első vonalat 1990-ben adták át a forgalomnak.

Emlékeztetőül: nálunk ez 87-ben történt…
1887-ben.

Az utas- és közösségbarát helyi városvezetéshez képest Demszky Gábor és SZDSZ-es csapata McDonald’s-csákányozó breton parasztnak tűnik. Egy innen származó szerencsétlen valószínűleg sosem fogja megérteni, hogyan képes a Magyar Ember külföldön honvágyat érezni még saját villamosai után is. A megállók nevei érzékeltetik ezt legjobban. Colorado utca 4., Colorado utca 17. A város nyilvánvalóan a pompa, elegancia, kultúra és civilizáció bölcsője. Nem is értjük, miért van tele az összes gettórap és Christina Aguilera dal altesti utalásokkal. Simán lehetne olyasmi, hogy: „Hétre ma várom az Expo-Westernnél, ott ahol a világoskék megáll.”  Jó, igazából ez ugyanúgy elképzelhetetlen, mint számunkra a Gellért-hegy oldalára csavarozott, rendkívül ízléstelen „GELLERTHEGY” felirat.

Egy pillanatra gondoljunk bele legundorítóbb ellenségeink helyzetébe! Azt ugye szükségtelen bemutatni, hogy ezek a roppant jólfésült, szabályos mosolyú, sima arcbőrű, hófehér fogú, platina-szemüvegkeretes lobbista urak a saját anyjuk segglyukát is kinyalnák a ravatalon, ha ebből anyagi hasznot remélnének. Hatalmas baj lehetett hát, ha már ők is rábólintottak a teljesen élhetetlen, szmogtengerben úszó Los Angeles visszatömegközlekedésítési tervére a nyolcvanas években. Ne legyenek kétségeink, ők legszívesebben az egész emberiséget egyetlen óriásira dagadt Los Angelesben képzelnék el, ahogy valami húszsávos dugóban próbál elaraszolni a mosolyfitneszüktől a benzinkútjukig, miközben a rádiójukban a Borosuk és Bochkoruk szórakoztat megállás nélkül.

Számukra villamosvonalat nyitni ebben a mintavárosban nagyjából olyan érzés, mintha Adolf Hitlernek a fogát szívva kellett volna felavatni valami berlini rabbiképzőt 1944-ben.

Egyébként egyáltalán nem véletlen, hogy az igazgatótanácsok bőrfoteljeiben a villamos volt az első számú elgázosítandó közlekedési forma, hiszen kedves, emberközeli, stílusos és derűs, a városképet sokban javító közlekedési eszköz. Ezek a szörnyetegek pedig nem szeretik a kedves, emberközeli, stílusos, derűs és emelkedett dolgokat. Azt szeretik, ha egy ronda, rideg metróban kuksolsz, esetleg egy még ennél is szörnyűbb magasvasút zakatol az ablakod alatt, pokollá téve a teljes kerület életét. Az ablakod alatt elsuhanó első magasvasútról nem tud dalt írni az amerikai Fonográf, mert egy éhező, és zsákmányért sprintelő tyrannosaurus-csordát is szívesebben hallgatnál helyette. A magasvasútról nem tud altatót írni az amerikai József Attila – jó, természetesen csak tréfáltunk, a százszor annyi amerikai sajnos még nem volt elég egy amerikai József Attila kitermelésére – mert még a balatonszárszói tehervonatok is szebbek, kedvesebbek, vonzóbbak és főként csendesebbek nála.

A Magyar Ember logikája ennél a pontnál azt diktálná, hogy a logikátlan és használhatatlan amerikai tömegközlekedést a nagyvárosokból kimozdulva, a motorizáció első számú országában kompenzálja majd a csodálatos autópálya-hálózat. Ez a pont is bizonyítja azonban, hogy a Magyar Ember most is, mint mindig, jóhiszeműen naiv.

Az Egyesült Államokban ugyanis egyáltalán nem szükséges kimozdulni a nagyvárosokból ahhoz, hogy szemrevételezhessük az autópálya-hálózatot.

Bőven elég, ha beautókázunk egy tetszőleges amerikai nagyváros autópályáján a helyi M1-M7 bevezetőn mondjuk egészen a helyi Erzsébet hídig, ahol a kétszeresére dagadt, viszont annál jellegtelenebb helyi Erzsébet hídon átkelve máris kezdődik a helyi M3-as bevezetője. Kifejezetten szürreális és érthetetlen megoldás egy állítólag modern nagyvárostól, de egy tetszőleges amerikai nagyváros történelmi műemlékeit nyilván aligha kell védeni a mérgesgáz-anakondáktól.

Az amerikaiaknak ráadásul annyira tetszik a downtown-pöfögés élménye, hogy a lehető leghosszabb ideig szeretnék élvezni azt, nevetséges sebességhatáraik betartásával. A sebességhatárok egyébként már alapból meglehetősen furcsák a magyar vezetés élményéhez szokott sofőrnek, de néhány napos amerikai vezetési tapasztalat után könnyen érthető és igazolt a dolog. A motorizáció első számú nemzete ugyanis már kiválóan megtanult az autóban enni, baszni, telefonálni, mozizni, míg az autóban a kormányt és a pedálokat, vagy pláne a tökismeretlen váltót elfogadható színvonalon kezelni, és ezáltal tempósan, magabiztosan közlekedni sajnos nem.

Szintén magyar logika szerint most a vasúti bekezdés következne, de mivel nem vagytok Sheldon Cooper-szindrómás autisták, sem Kínából behajózott ISO-konténerek, az országút vasúti kereszteződését leszámítva sosem fogtok amerikai sínpáron tartózkodni, így ezt a részt szerencsésen megspóroljuk.

Azt már tudjuk, hogy Amerikában képtelenség ésszerűen, megszokottan, tempósan közlekedni az autópályákon, alsóbbrendű közutakon és városokban autóval, városokban tömegközlekedéssel, valamint a hatalmas lyukú vasúthálózaton, de majd itt a levegő, amelyet amerikai pionírok hódítottak meg. Ezen a téren biztosan javítanak valamicskét. Nekünk, magyaroknak köztudomásúlag már nincsen állami légitársaságunk, hiszen az a működésképtelen, irracionális, posztszocialista mamut képtelen volt megfelelni a modern idők piaci logikájának.

Nos, az Egyesült Államok joggal mutat példát nekünk, elmaradott, fasizálódó, antiszemita balkáni csőcseléknek, hiszen négy nagy légitársasága a piaci racionalitás és önszabályozás tökéletes mintapéldánya.

A négy nagyból legalább egy ugyan folyamatosan csődvédelem alatt áll, de ez a malmozás sem zökkentheti ki őket a magas presztízsű légitársaságok különleges életviteléből. Egyik sem engedheti meg magának ugyanis, hogy ne szálljon fel reggeli gépe a presztízsnek tekinthető útvonalakon, mégha ezt az utasszám nem is feltétlenül indokolná. Pazar látványt nyújt hát nekünk, állami csecseken csüngő vágyszocialistáknak, amikor Bostonból Los Angelesbe közel egyidőben száll fel a négy legnagyobb légitársaság hatalmas repülőgépe, tele kerozinnal és félig tele utasokkal. Olyan utasokkal, akiket kettő darab ugyanilyen repülőgép is kényelmesen célállomásukra szállítana.

Joggal értetlenkedik hát a Magyar Ember, hogy eme nemes, tökéletesen és racionálisan működő, önmagát patikamérlegen szabályozó piac honnan talál magának mecénásokat eme költséges hobbihoz. Nos, természetesen minden egyes társaság mögé felsorakozik egy agyonreklámozott pénzintézet, aki krőzusként fecskendezi a fillérekbe kerülő, tengernyi kerozint az indokoltnál jóval nagyobb létszámú gépparkba. Mindenki boldog, pörög a gazdaság. Az indokolatlan környezetszennyezés és az anyagi fedezet miatt pedig senki ne aggódjon, hiszen a bankokban és gazdasági osztályokon remek szakemberek ülnek, akik nagyon ügyesen könyvelnek!

Tehát biztos kifizeti valaki a számlát, de az is biztos, hogy ezek nem a bankok vagy a légitársaságok részvényesei lesznek.

Első körben az amerikai adófizetőkre tippelünk, akiknek kormánya, ha a bajba került légitársaságokat nem is, de a bajba került bankokat már egészen biztosan szanálni fogja. S hogy megáll-e a lavina az amerikai adófizetőknél? Nem valószínű, hiszen ez a páratlan csodarendszer továbbgörgeti majd a költségeket a világ minden olyan pontjára, ahol már hallottak az amerikai dollárról, tehát az antarktiszi pingvintelepek kivételével minden élőlény részesül abban a megtiszteltetésben, hogy orcája verítékével járulhat hozzá ehhez a nagyszerű rendszerhez.

Természetesen a tengerentúlon is működnek kisebb, racionálisabb, „fapados” társaságok, amelyek nem szórják ki két kézzel az ablakon mások pénzét. Ezeket az Európában már megismert, felettébb szimpatikus, mélyen humanista üzletemberek vezetik, akik egyetlenegy metafizikai összefüggést voltak képesek felismerni: Idő = Pénz. Idő alatt azt az időszakaszt értsük, amelyet a repülőgép a felszállásától a leszállásáig a levegőben tölt. A köztes folyamat nem idő, elveszett idő, kötelességük a lehető legkisebbre összezsugorítani. Kisebbre, mint a fekete lyuk közepét. Az amerikai fapados társaság üzemeltető managerei ennek a folyamatnak az élharcosai.

Nagyobb elánnal akarják megteremteni a lehető legminimálisabb nemidőt, mint a keresztesek a Jeruzsálemi Királyságot.

Ami pedig a kereszteseknek a Szaladin elleni élethalálharc volt, az a fapados légitársaság igazgatói teamjének a különféle repülőmérnökök, pilóták, tervezők, szerelők, karbantartók, közlekedésbiztonsági-felügyelők és légiirányítók ellen folytatott állandó küzdelem. Az állandó kukacoskodás ellen, amelynek során ezek a dilettáns senkiháziak a repülőgépeket különféle mondvacsinált okokkal igyekeznek a földön tartani. Egyikük mindig arra hivatkozik, hogy elromlott bennük valami, amit a másikuk megszerelhet. Mindenféle hasraütéssel megállapított követési távolságokat próbálnak betartatni, amiért a repülőgépek lassabban kerülhetnek az imádott, pénzcsináló levegőbe, vagy lassabban szállhatnak le, és aztán kerülhetnek lassabban ismét a levegőbe.

Ugyan ki bízná inkább egy indiánra az életét, amikor repülőre száll, ha ezekre a mosoly-ikertestvérekre is lehet? Vajon miért nem ők reklámoznak a vezérsíkon?

Ebbe a remek rendszerbe csak nagyon ritkán kerül homokszem. Ilyenkor előfordul, hogy a nagyszerű managerek által lengén értelmezett előírások miatt félúton ömleni kezd az üzemanyag az elvileg nem felhasználható, gyakorlatilag viszont szemrebbenés nélkül beszereltetett üzemanyagcsőből. Esetleg kontrollálhatatlan tűz kerekedik a minden létező előírást semmibe véve egymás hegyére-hátára hányt, pont ezért rendkívül költséghatékony oxigénpatron-szállításból, vagy irányíthatatlanul az óceánba zuhanó roncs lesz a zsírzási üzemidők kitolásával rengeteg többletprofitot szállító, de tervszerűen tönkremenő utasszállítóból. Persze meghalnak pár százan, és anyagi kár is keletkezik, ám ennek végösszege valószínűleg messze nem éri el a költséghatékony filozófia miatt erőn felül teljesítő géppark termelékenységét. A managerek esetleg néhány sajnálkozó szót is kiejtenek majd csinosra műtött szájukon. Olyasmit például, hogy nem szeretnék, ha cégük más, hasonló balesetek miatt csődbe ment hasonló cégek sorsára jutna, hiszen a cég, a részvényár, a profit mindennél, de tényleg MINDENNÉL fontosabb!

Nagyon nehéz feladat a lelketlen, világtalan, gátlástalan, határtalan, mértéktelen protestáns harácsolással kapcsolatban vidám perceket okozni, mégis kötelességünknek érezzük megpróbálni.

Jellemző a germán lelkülettől teljesen idegen Magyar Ember világára, hogy a modern kapitalizmust bravúrosan feldolgozó rajzfilmszatírájában a macskák és egerek kíméletlen harcát némi aljasság mellett azért korrekt és racionális keretek közt játssza le a két tábor. A kémkedés és árulás ellenére fel se merült bennünk, hogy az egérvilágot szisztematikusan és ördögi precizitással kiirtó Teufel az egerek pusztulása után Grabowski arcképével ösztönözze nagyobb fogyasztásra fajtársait, Mr. Giovanni Gatto továbbgömbölyítése céljából. Ennek fényében ismerkedjünk meg a sikeres dinamikusok közül a lehető legsikeresebbel és legmodernamerikaibbal!

Az Alaska Airlines kedves, bölcs, nyugodt, derűs és békés indián törzsfőnöke már messziről hirdeti ezen profitot és környezetrombolást elutasító, mély és ősi tudásból táplálkozó cég csodás világfelfogását. Ez az az Amerika, amelyik már szembenézett bűnös, de azért a németnél és főleg a magyarnál jóval kevésbé bűnös múltjával, és politikailag korrekt harmonikus szimbiózisban él tovább a kontinens őslakosaival. Mi csupán azt az egyet nem értjük ebben az idilli kibékülésben, hogy a vállalat rendkívül szimpatikus, a Farkasokkal táncoló szellemiségét méltón továbbfejlesztő vezérkara miért nem a saját, láthatóan több millió dollárból kicsinosított fejét gondolja a közönségcsalogató béke és harmónia metaforájának. Talán ők is tisztában vannak vele, hogy mindkettejük feje kibaszottul mű és undorító? Vajon ezért találták ki, hogy az indiángyilkos után most egy indiánnal kéne eladni a terméket? Megannyi kérdés, ami igazolja azt a felszín által sugallt békét és harmóniát, amely nagy hirtelen rátelepedett a politikailag korrekt amerikai nép lelkére.