Ahol karácsonykor sem jobb az élet

Karácsonykor a Magyar Ember jóllakottan, elégedetten, lelkében megnyugodva dől hátra a fotelben, és megérdemelt pihenését tölti családja körében. Ilyenkor ritkán gondolunk a világ szerencsétlen sorsú gyermekeinek tömegére, akik a szent ünnep idején is súlyos megpróbáltatásokkal kénytelenek szembenézni. A germán vidék gyermekei ebben a korban jobbára csak ártatlan lények, akik még nem törtek-zúztak részeg csordákba szerveződve, nem csonkoltak és nem ettek embert, nem önkielégítettek emberi csontokkal, és nem molesztáltak kisgyermeket. Épp ellenkezőleg, sokuk ebben a korban szenvedi el az egész életét meghatározó molesztálást a szüleitől, vagy más felnőttektől. Germániában karácsonyozunk, de nincs ám olyan szerencsétek, hogy megússzátok a fahéjillatú, bécsi adventi sramlival és a műanyagpunccsal. Mélyebbre ereszkedünk, megnézzük Belzebubot otthon.

Nem foglalkozhatunk a karácsonnyal Mikulás, a kedves öreg bácsi nélkül, aki elválaszthatatlanul összefonódott Jézus születésének ünnepével! A gyermekek megajándékozása Szent Miklós hagyományához kötődve egy szép és emberséges népszokás. Olyan szép és emberséges, hogy természetszerűleg erősen zavarja a germánokat. Nálunk Mikulás napján az öreg apóka látja el a gyermekeket – a kétpólusúvá manipulált édességpiac okán – Jacobs-Suchard, vagy Milka termékekkel, karácsonykor pedig Jézuska hoz ajándékot mindenkinek, és az egész házat a szeretet lengi be. Germán körökben a Mikulás alakja egyrészt összemosódott a karácsonyi ajándékozással, és ami szörnyűbb, rendkívül ellenszenves „segítőtársat” is kapott. Ha minket kérdeztek, inkább lennénk spártai gyermekek, mint germánok. Előbbieket csak keményen edzették, és valós kihágásokért időnként megverték őket. Nem állítjuk, hogy ez a legcélszerűbb gyermeknevelési módszer, de legalább nem kellett a verés mellett, nap mint nap lelki megnyomorítással, rettegéssel és aberrált szüleik nemi szervével szembenézniük.

Érezze a törődést a gyerek!

Arra most nem is vesztegetnénk több szót, hogy a Dick, Jimmy és Bill nevű elnökök országában Szent Miklós sem úszhatta meg az elnickesedést. Ennél fontosabb, hogy a világtól elzárt, lucskos pincékkel teleépített osztrák völgyekben egy olyan munkatárs csatlakozott hozzá, aki a germán igényeknek megfelelően árnyalja a gyermekek számára csupa szép és jó élményt jelentő ünnepet. Szerintük ugyanis a jó mellé szükség van a rosszra is. Érthetetlen módon, Európa és a világ nem germán részein Krampusz nélkül is kiválóan működik a karácsony. Nekünk viszont volt olyan szerencsétlenségünk, hogy németosztrák szomszéddal vert meg minket a sors, aminél hét török szomszéd is elviselhetőbb lenne. Incesztrák hatásra, sajnos a Magyar Embertől teljesen idegen, lelki rothadást jelképező, ocsmány krampusz épp úgy gyökeret vert nálunk, mint a Magyar Embertől teljesen idegen, lelki rothadást jelképező, ocsmány „magyar” nóta.

Természetesen nem is Ausztria lenne – ahol mindennek van sissisített változata –, ha nem létezne marcipánkrampusz. Ez az éneklő-világító műanyagmikuláshoz társuló, jópofáskodó giccsförmedvény pontosan illeszkedik a magamutogató, alattomos osztrák modorhoz, és már-már elterelné a figyelmet a jelenség valódi arcáról. Abban ugyanakkor már nem vagyunk biztosak, hogy Josef Fritzl unokagyermekei vagy bármelyik osztrák gyermek arcára őszinte mosolyt varázsolnak ezek. Persze azt azért nem merik megtenni, hogy nem mosolyognak neki, hiszen azt az osztrák (germán) gyermeket, aki nem mosolyog, amikor a szülei elvárják, bizony megbüntetik.

Gyere a papához…!

Nyugati szomszédaink (a Lajtától Los Angelesig húzódó egész sátáni földbirtokot értve ez alatt) képtelenek fogalmat alkotni a gyereknevelésről pusztán olyan dolgok által, mint a határozott szó, az elfenekelés, esetleg a pofon. A germán felnőttek nem viselik el az önfeledten boldog gyermeki arcot, és hogy a gyerekek önzetlen megajándékozását legalább részben ne szője át a megverésük, kínzásuk, lehetőleg pedofil szexuális töltettel.

Ott, az elfojtott érzelmek aberrált, freudi világában a sunyi sziszegés, a kifinomult testi fenyítéssel aláhúzott megalázás, a zsarolás, a megfélemlítés által nevelődnek a gyermekek és unokák (ezt néha nem is lehet különválasztani), akik majd ugyanígy molesztálják, vagy akár unokagyermekekkel ajándékozzák meg a saját gyereküket.

Vizsgáljuk meg kicsit Krampusz (németből: karmos), vagy ahogy egyes helyeken nevezik, Belsnickel (németből: ütlegelő Mikulás) alakját! Az ünnep alkalmával Mikuláshoz hasonlóan, Krampusznak is az egyik felnőtt öltözött be. Ördögálarc, kiöltött nyelv, ostor, virgács, lánc, fekete bőrszerkó; ez inkább emlékeztet egy Monique Covet filmre, mint a gyerekekről szóló ünnepségre, habár a művésznő hasonló dolgokon esett át rendezői utasításra, mint a germán gyerekek pusztán a germánságuk miatt. Bizonyára nem sokat tévedünk az állítással, hogy a Krampusz–gyermek találkozás valami egészen mást jelent, mint amire a Magyar Ember gondol jóhiszeműen. Valami olyat, aminek semmi köze a Mikuláshoz, és nem csak évente egyszer történt meg. Sajnos Freud lélektorzult népének a felnőtt férfi és felnőtt nő közösülése még segédeszközökkel feldobva sem jelent kielégülést, így aztán a gyermekek felé fordultak – borzalmas gyanúnk szerint ez esetben sem mellőzve a legkülönbözőbb segédeszközöket.

A gyerek akkor jó, ha halálra rémült

Na, de mégiscsak karácsonyi tárgykörű írásról van szó, úgyhogy ne csak a gyerekek perverz megerőszakolásáról legyen szó! Beszéljünk kicsit a rémisztgetésükről is, ami köztudottan remek móka és kikapcsolódás a felnőttek számára! Ja, hogy nem? Akkor a kedves olvasó bizonyára nem osztrák, holland, dán, amerikai, vagy valami hasonló. Krampusz fontos eleme az ijesztő, démoni külső, ami a germánok elképzelése szerint jóvá ijeszti a rossz gyereket. Talán nincs szükség pszichológiai szakvéleményre ezen nevelési módszer értékeléséhez, amely inkább a germán szülők által hangoztatott, elég hanyagul kidolgozott kifogásnak tűnik.

Eszünkbe jutott a macska nagyon hasonló esete az egérrel, amikor egyre csak üldözi rémült áldozatát, amely egy idő után már megváltásnak érezné a halált. Ehelyett reménytelenül menekül az életéért. A tudományos álláspont szerint az izgalomtól felmegy a vércukorszintje, édesebb lesz, finomabb csemegét biztosítva a macskának. A ragadozó macska viszont élvezettel fogyasztja el az üldözés nélkül, váratlanul elkapott verebet, sőt a szintén nem megkergetett tejet, sajtot is. Pontosan tisztában vagyunk hát vele, hogy a macska magát az üldözést, a másik feletti korlátlan hatalom érzését legalább annyira élvezi, mint a cukortól édes egérhús ízét. De a kegyetlenségre hajlamos macskában is van annyi emberség, hogy ezt egy sunnyogva ténykedő, idegen kártevővel teszi, nem pedig a saját kölykével. Ugyanez az emberség hiányzik a germánokból, hiszen ők akárkivel megteszik. A mozikban mindenféle borzasztóan félelmetes sátános-démonos filmekkel ijesztgetik a nézőket, pedig az igazi sátános film A kőszívű ember fiai.

Lopj, garázdálkodj, ölj, és fogd rá a nyuszira manókra!

Ha már a macskákról volt szó, át is ruccanunk Izlandra, a velejéig rothadt germán lét háborítatlan, vegytiszta kirakatába. Arrafelé tartja magát a hagyomány, hogy mindenkinek kell új ruhát kapnia. Karácsonykor érkezik ugyanis egy különleges fekete macska, amely mindenkit megeszik, aki régi ruhát visel. Ugye, ugye, milyen ravaszul próbálják a sátán fattyai a rossz oldalra átpropagálni szegény macskát, aki – amint előbb is láttuk – sokkal különb lény náluk? Persze megjelenik ebben a történetben a nyomorúságos vidék lakóinak az olyan ritka kincs utáni görcsös vágyakozása is, mint egy új ruha. És ugye sejtjük már, hogy a karácsonykor eltűnt, régi ruhát viselő izlandiakat kik ették meg valójában?

Ez a lakhatatlan szigetország rendkívül kiterjedt karácsonyi hagyományokkal bír. Szinte több szereplője van az ünnephez kapcsolódó mítosznak, mint a sziget életének. Megismerkedünk a Yule legényekkel, a hihetetlenül megnyerő manókkal, akik a kéthetes izlandi karácsony főszereplői. Az izlandiak úgy mondják, arrafelé 13 napon át tart az ajándékozás, noha tudjuk, hogy mindez valójában egyetlen nagyon hosszú, sarkvidéki éjszaka alatt történik. Szóval a 13 napnyi időtartamú, csodás ünnep idején sorra érkeznek ezek az utálatos kis korcsok, akik megkeserítik a háziak életét. Lássuk őket érkezési sorrendben, a tevékenységi körükkel együtt!

December 12.: Stekkjastaur – A kemény műlábával zaklatja az izlandiak maréknyi juhait.
December 13.: Giljagaur – Az alkalmat kilesve belopózik az istállóba, és tejet lop a sovány, szomorú tehén mellől.
December 14.: Stúfur – Ellopja a serpenyőket, hogy megegye a skandináv trópusokról beszerzett árpalisztből sütött, savanyú fekete„kenyér” rajtuk maradt héját.
December 15.: Þvöruseikir – Ellopja az izlandi ínyencfogásokkal összemaszatolt fakanalat, hogy nyalogathassa.
December 16.: Pottasleikir – Ellopja a fazekakból a mennyei maradékfalatokat.
December 17.: Askasleikir – Az ágy alatt rejtőzik, amíg egy óvatlan családtag – a saját túlélését kockáztatva – le nem teszi a földre a tálkáját, mire a kis rohadék meglovasítja azt, a benne lévő szerény táplálékkal együtt.
December 18.: Hurðaskellir – Éjjel csapkodja az ajtókat.
December 19.: Skyrgámur – A skyr nevű kenősajtot ellopó törpe.
December 20.: Bjúgnakrækir – Ellopja a kamrából az Izlandon fellelhető legnagyobb kincset, az import füstölt kolbászt.
December 21.: Gluggagægir – Kukkoló, aki a világ többi kukkolójától eltérően nem szexre, hanem ellopható dolgokra, vélhetően főleg ételre ácsingózik.
December 22.: Gáttaþefur – Hatalmas orrával kiszagolja, és ellopja a karácsonykor, méz és búzaliszt híján, mézeskalács helyett sütött keletlen, száraz lepénykenyeret.
December 23.: Ketrókur – Kampójával ellopja a kamrából a lakható országoktól vett húst.
December 24.: Kertasníkir – Követi a gyerekeket, hogy ellopja tőlük a faggyúból készült, tehát Izlandon ehetőnek számító gyertyát.

Rajtuk kívül érdemes megismerkedni a büszke szülőkkel is. Grýla a Yule legények édesanyja, egy ronda boszorkány, akit a rossz gyerekek rémisztgetésére találtak ki az izlandi szülők, miszerint elrabolja őket. Leppalúði Grýla férje, aki nem olyan gonosz, mint az asszony, de legalább lusta. Bizonyára a germánok leplezhetetlen irigységét jelképezi a termő országokban élő, a munkába beledöglés nélkül is élelemhez jutó, s ezért lustának bélyegzett emberek iránt. Kicsit hiányoltuk, hogy skandináv rothasztott halat senki sem lop, de azért látható, hogy az izlandiak minden félelme akörül forog, hogy ellopják az ételüket. És ott nem csak a sonka, de a száraz kenyérhéj és a gyertyafaggyú is ételnek számít. Emellett felhívjuk a figyelmet egy másik fontos dologra is. Nálunk a Mikulás csendben lopózik be, hogy ne zavarja meg a család álmát, és ajándékot hoz, nem pedig garázdálkodik, és ellopja amit talál. És legfőképp nem csapkodja az ajtókat, hogy éjjel összeszard magad.

Ha benézünk a mítoszok mögé, ott mindig a mesékbe burkolt valóságot találjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy a láthatóan komoly lelki nyavalyákkal küzdő izlandiak képzeletmanói által elkövetett lopások és ijesztgetések már a valósághoz tartoznak. De ha adott egy sziget, ahol csak izlandiak vannak, akkor vajon kik ijesztgették, lopták és ölték meg az izlandiakat karácsony szent ünnepén? Hát képesek lennének ilyen undorító, kicsinyes megoldásokra ezek a remek germánok, akik olyan kiterjedt rajongótáborral rendelkeznek idehaza?