Nem adhatok mást, csak mi lényegem – Így kezeli Európa a járványt

Bajban se idő, se erő nincs az arcoskodásra, ott mindenki a lényegét adja. Úgy látszik, továbbra is az alaptalan álhírek és vágyközlések közé sorolhatjuk az összes olyan véleményt, amely szerint bármelyik nép megváltozott volna. A koronavírus ellen mindenki őszintén védekezik.

A spanyolok Thomas Magnumnak öltöztetett legionáriusokat masíroztatnak az utcán, ám a járványt ez nem hatja meg, és egyre nagyobb bajba kerülnek. Esetleg zsabót is varrhatnának arra a sexxy légiós-egyenruhára, hátha attól már megfutamodna a koronavírus. A franciák gloire típusú önfényezése egészen addig működött, amíg a váratlan irányból, váratlan gyorsan és váratlan erővel érkező vírus bekerítette őket, és most éppen a gloire letépett karjával készül agyonverni a grandeurt. Az olaszok erkélyen előadott muzsikaszóval, himnuszénekléssel és zászlólengetéssel próbálnak védekezni, ellensúlyozandó, hogy a szervezés és a fegyelmezettség utoljára talán Hadrianus császár idejében volt erősségük. Természetesen a járványt ez sem állítja meg, de legalább benne van az a könnyedség és érzék a menő külcsínre, amiben tésztáék hagyományosan jók. Aztán itt vannak az olaszok és franciák szolgai másolásán kívül leginkább a törvényen kívüli tevékenységekhez – rabláshoz, kolduláshoz, prostitúcióhoz, autólopáshoz – értő románok, akik mi mást is csinálnának, mint szolgaian másolják az olaszokat.

De persze minden olaszos eleganciát mellőzve, igazi surmó, balkáni tempóban csinálják: rendőrautókból bömböltetik a himnuszukat. Az Olaszországból és Spanyolországból hazamenekült eperszedők így együtt dalolhatják az odahaza élő bezzegnyomorgókkal, hogy

„Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában,
Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön.”

Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a románok így szoktak harcolni – hősiesen kitartva ugyanazon az oldalon, mindhalálig megküzdve a dicsőségért. Persze ne legyenek kétségeink, kiknek üvölt valójában ez a himnusz! Ha megkérdeznénk a románokat, milyennek képzelik a koronavírust, legtöbbjük alighanem székely népviseletben rajzolná le.

Eközben a haladó sajtó kedvenc Bezzegromániája annyira lemondott önmagáról, hogy már meg sem kísérli nyomon követni, kik, honnan és hová terjeszthetik a kórságot, és olyan színvonalú eszközparkot vonultat fel a vírus ellen, amilyet egy polgárháborúban álló Libéria is képes lenne.

A britekre sosem volt jellemző, hogy precízen, előre kiszámolnák a háborúik lefolyását és kimenetelét, hiszen mégsem németek. Ennek ellenére ők meg szokták nyerni ezeket. A győzelemhez hibbant előfeltevéseknek, elképesztő gondatlanságnak és makacs butaságnak köszönhető, kínos harctéri szívások sokaságán, majd az ezek miatt megváltoztatott stratégián át szokott vezetni az útjuk. Ám a sikerük kulcsa mégsem a változtatás képessége, hanem a förtelmes mennyiségű szerencse és a külső segítség szokott lenni, amely a spanyol hajóhadat szétszóró vihartól a kimeríthetetlen amerikai hadiipari támogatásig bezárólag nagyon sokféle lehet. Nem aggódunk értük, a végén úgyis megint győzni fognak, hiszen a koronavírus elleni védekezésük is a kipróbált módszerükre emlékeztet. Ahogy a vadkapitalizmus őshazájának azon nemes hagyománya is ereje teljében van, hogy a gazdasági szempontok legkésőbb a birtokbekerítések óta egyértelműen előbbrevalók a hétköznapi emberéletnél. John Bull pótolható, ám a Szent Piac Szent Keze által halmozódó mai profit csak ma szerezhető meg, hiszen holnap már a holnapit kell begyűjteni. Nem beszélve arról, hogy a havi sok száz fontért cipősdobozban lakó, import feketemunkások mennyire pótolhatók ebben a sokak által bálványozott álomországban.

De persze nem mindenhol mondanak le ilyen könnyen a feketemunkásokról. Németországban ugyan szintén igencsak elterjedt már a járvány, de egyelőre nincs bajban az egészségügyük, köszönhetően annak, hogy az elmúlt másfél évtizedben jelentős humán erőforrást vontak magukhoz a kelet-közép-európai térségből – természetesen ellenszolgáltatás nélkül.

Ami jár, az jár. A német szerint a németnek például minden. Neki jár a szerződés nélkül munkaszolgálatra fogott posztkomcsi ápoló is, és rettenetes árulás, ha Małgorzata a járványügyi határzár miatt mégsem jön el kitörölni a német nyugdíjas seggét.

Nagyon megkapó, ahogy a németek a T-800-es modell érzelmi készletével dolgoznak: „szükségem van a ruhádra és a motorodra”. Ők is monokróm belső nézetből jelentik ki, hogy „szükségem van a munkaerődre”. A mostani visszautasítás ugyanúgy a szolidaritás fájó hiánya, mint amikor a lengyelek 1939-ben nem akartak nekik egy korridort átengedni Kelet-Poroszországhoz, vagy amikor Magyarországnak 1944-ben már nem sok kedve volt a németek visszavonulását fedezve vágóhídra menetelni. Ezek a fafejű, nacionalista keletiek egyszerűen nem értik a közös európai értékeket, ahogy nem értették 1939-45 között se. Ilyen borzasztó szomszédsággal kénytelenek együtt élni szegény németek. Amikor most a köztévéjük a német egészségügyet orvul megtámadó lengyeleken kéri számon a szolidaritást, az épp’ úgy egy humanista segélykiáltás a közös Európáért, mint az 1939. szeptember 1-jén megindított hetes cikkely szerinti eljárás, vagy mint amikor szőnyegbe csavarva az Európai Bizottság elé idézték ifj. Horthy Miklóst, hogy így kényszerítsék az apját a jogállamiság tiszteletben tartására.

És ha már szó esett a németekről, meg kell említeni a kollektív tudatalattijukat, az osztrákokat is. Ők az a nép, amely ott sem volt, amikor gáz van.

Ha valami sunnyogást követtek el, és az lelepleződik, akkor még a sunnyogásból is kisunnyognak.

Most például egy tiroli kocsmából gyakorlatilag lefolytatták a Kitzlochübung hadműveletet, amennyiben egy gyors rajtaütés keretében sikerült elintézniük Dániát, Norvégiát és bónuszként Izlandot, de úgy próbálják lerázni a felelősséget, mintha csak egy elbukott világháború utáni, villámgyors semlegessé átlényegülésüket látnánk.

A németeknek van továbbá egy kollektív befektetési tanácsadójuk is, a hollandok. Ők így kettesben akadályozták meg, hogy az eurózóna közösen finanszírozza a védekezést. A járvány elleni védekezés ugyanis rettentő költséges, amit egy magára valamit adó holland nem tűrhet. A pénzügyminiszterük inkább azt szeretné tudni, hogy kinek miből sikerült erre fordítható tartalékot felhalmoznia. Aki szerint a magyart izgatja rettentően, hogy mennyi pénze van a másiknak, és amikor megtudja, akkor irigy dühvel akarja kideríteni, miből van neki annyi, az nem ismeri a hollandokat.

Magyarországon viszont az önszerveződés (például 56-ban is megcsillantott) képességéhez méltón egyre többen találják meg rövid időn belül, hogy miként tudnak beszállni a védekezésbe a saját eszközeikkel.

A bezárt éttermek ételt szállítanak az orvosoknak és ápolóknak, a szállásadók alvóhelyet biztosítanak nekik, a Béres Gyógyszergyár Béres cseppet küld az egészségügyi dolgozóknak és az idősotthonoknak, Mészáros Lőrinc nagyon sok pénzt ad, Csányi Sándor pedig kórházat kölcsön. Eközben a hagyományos népi igényt ismét bebizonyítva, még azok is elégedettek az erős központi hatalommal, akiknek pár hónapja eszükbe se jutott, hogy ez megeshet velük. Na, és persze évszázados magyarországi hagyomány, hogy a legpusztítóbb történelmi kataklizmában is vannak olyan ügynökök és agitátorok, akik minél nagyobbra szeretnék duzzasztani az országra zúdult bajt. Ők most (és máskor is) képesek az előbb felsorolt országok bármelyikét bezzegelni, hogy rontsanak a magyar közhangulaton és önbecsülésen. Ez a munkájuk.