A szlovákok

A környező népekről rengeteg előítélet és tévhit él a magyarokban. Mi itt most az előítéleteket támasztjuk alá és egyúttal eloszlatjuk a káros tévhiteket. A csehek elvileg kicsit gazdagabbak nálunk, még ha az a németek pénze is valójában. A románoknál ugyan egy tál puliszkához is bajosan lehet hozzájutni pozícióban lévő ismerős híján, de sokkal többen vannak, mint mi, és ez legalábbis kellemetlen. Most azonban izgalommentes percek következnek, egy ugatós kutyáról lesz szó, amelynek még nem bújtak ki a fogai, hogy harapni tudjon. Nem érti a magyar, hogy mi bajuk ezeknek, miért acsarkodnak, miért hetvenkednek, miért habzik a szájuk, amikor tőlünk csak jót kaptak.

– Elvették mindenünket a magyarok, és kiszipolyoztak minket! De nemcsak minket, hanem az apáinkat és az apáink apáit is! És mit adtak nekünk mindezért cserébe?!
– Utakat!
– Áh, igen, igen, ezt ők adták, ez igaz.
– És a városokat!
– Jól van, elfogadom, az utakat és a városokat, ezt a két dolgot ők csinálták.
– És a vasutakat!
– Persze, nyilvánvaló, a vasutakat. Ez nem is vita tárgya ugyebár. De eltekintve az utaktól, városoktól és a vasutaktól…
– Templomokat!
– Várakat és kastélyokat!
– Üdülőövezeteket!
– Gyógyközpontokat!
– Földművelést!
– Népmeséket!
– Egyetemeket!
– Jó, jó, elég volt…!
– Híres embereket!
– Igen, igen, az tényleg nagyon hiányozna, ha a magyarok nem lennének: a híres emberek.
– Himnuszt is. Ne feledd, hogy milyen állapotok uralkodtak itt, még saját zeneszerzőink se voltak!
– Jó, rendben. De eltekintve az utaktól, városoktól, vasutaktól, templomoktól, váraktól, kastélyoktól, üdülőövezetektől, gyógyközpontoktól, földműveléstől, népmeséktől, egyetemektől, híres emberektől, himnusztól mit adtak nekünk a magyarok?!
– Címert!
– Óh, címert… DEMAGÓG!!!

A SZLOVÁK ÁLOMISÁG TÖRTÉNETE

A világ azon töredéke, amely tud Szlovákia létezéséről, az  alapból összekeveri egy másik vicces csoport, a szlovének országával. Nemzetről nem igazán beszélhetünk, mivel annak van legalább három alapvető feltétele: kell egy ország, kell egy nyelv, és kell egy közös küldetéstudat. Na de mi a helyzet Kelet Belgiumával? Országuk sosem volt, még ha ők fennen hangoztatják is az ellenkezőjét. Nagymorva legendák elszlovákosításán és IX., sőt VII. századi szlovák államalakulatok vizionálásán fáradoznak, és be akarják etetni, hogy 900 éven át aludtak, mint a tej, holott ez már kómának is durva lenne. Rendíthetetlenül, lelkük legmélyéről vágynak rá, hogy otthon lehessenek a rablott földön, pedig otthon voltak rajta azelőtt, jobbágyként.

Ez az egyetlen igazi, ám tétova álmuk. Ezt álmodták 1920-ban, amikor a csehek hónalja alól figyelték a trianoni békediktátum aláírását; ezt álmodták 1939-ben, amikor a németek „saját” „államot” rendeztek be nekik a gyerekszobájukban; ezt álmodták 1969-ben, amikor a szovjetek – a nácik hibájából tanulva – csupán egy föderatív tagállami státusszal jóllakott óvodássá változtatták őket; és ezt álmodták 1993-ban is, amikor a nemzetközi globálkapitalista közösség őket is betette a megalakításra felterjesztett meseországok sorába. Most már – lehengerlő képzelőerőről és sokszínűségről bizonyságot téve – kisnagy országként hirdetik az Északnyugati-Kárpátokat a külföldi turistának. Persze csak vicceltünk, nem volt ehhez szükség képzelőerőre és sokszínűségre.

A szlogent a náluk sokkal ősibb, tapasztaltabb és jelesebb hagyományokkal rendelkező Toyota cég 2005-ös hirdetéséből lopták.

VALAKINEK MINDIG VIGYÁZNIA KELL A KÖLYÖKRE

Gyakori vád velük szemben, hogy nincs nyelvük, ez azonban nem igaz, mert van nekik. A nyugati szláv nyelv egy déli nyelvjárását próbálták önállónak álcázni azzal, hogy írásmódjában a lengyeltől és amennyire lehet, a csehtől is különbözővé alakították. Már a késő középkor óta lakott az Északi-Kárpátokban néhány teljesen jellegtelen szláv csorda, de azok eredetileg azon a vend nyelven beszéltek, amelyet ma leginkább lengyelként azonosítanánk. Kisebb, keleti részük ugyanakkor oroszul kérte a kocsmában a borókapárlatot. A kettő metszéspontjában pedig kialakult az a máig sem teljesen letisztázott, és még kevésbé közkinccsé vált, nerd makogás, amelyet szlovák irodalmi nyelvnek kiáltottak ki. Ez a szlávrezervátum a munkáskezekre vágyó, jóhiszeműen telepítgető Árpád-házi királyaink műve, az itt élők nemzeti öntudata viszont addig terjedt, hogy felfogták az éhségérzetüket, és engedelmeskedtek a szaporodási ösztönüknek.

Csak a 19. században kezdte kínosnak érezni egy szűk álértelmiségi réteg, hogy senkinek se érzi magát, és ekkor Ľudovít Štúr vezetésével kitalálták, hogy majd jól ők lesznek a szlovákok. Mivel teljesen nyilvánvalóan lengyel (azaz cseh) nyelven vesztek össze az utolsó adag lavórovicán (silány minőségű, északi megyéinkben hagyományos szeszesital, amelyet rendes lepárlóberendezés nélkül főznek a benne maradó metanollal mit sem törődő tótok), értelemszerűen el akarták kerülni a lengyelség/csehség látszatát is.

Jobb híján fogták hát az orosz zászlót, jobb híján beletették a mi címerünket, s ezzel letudván a heraldikai teendőket, sunnyogva kivárták az I. világháborút, hogy puskalövés nélkül a győztesek közé kerüljenek.

Ez egyébként páratlan teljesítmény, hiszen Európa összes valamirevaló állama háborúban nyomatékosította a létezését. Sőt még a hollandok is. Annyi viszont elismerésre méltó, hogy legalább tisztában voltak saját semmirekellőségükkel, és Trianonban azon nyomban rátelepedtek a csehek farvizére. A csehekére, akiktől amúgy nagyon különbözni akartak, csak egy kicsit mégse. Bármennyire is remélték azonban, ott sem lettek államalkotó nemzet (mikor fog egy vaddisznó angolvécére ülni?!), így Trianontól körülbelül annyit kaptak, mint a kabarok Ópusztaszertől. Az első világháború végéig mindössze néhány tucat izgága, ám tehetségtelen szobatudós tanító és evangélikus plébános, meg pár kalandor tudott arról, hogy léteznek szlovákok, és ami szlovák létezett, a pozsonyi repülőtér cseh helyőrsége azt is lelőtte a levegőben 1919-ben.

NÁCI ÉS KOMMUNISTA GYEREKSZOBA

A náci németek felmérték, mivel lehet megszelídíteni az ilyen kis szeretethiányos, összezavarodott utcagyereket: egy saját gyerekszobával. Be is rendeztek egyet neki 1939-ben, Tiso népe pedig hálából a románokkal versenyt deportálva szolgáltatta ki utolsó szálig a zsidóit a németeknek, még jóval a kötelezővé tétel előtt. A nácikra kísértetiesen hasonlító szovjet megszállókat aztán szintén lelkesen pisilték körbe, és az elég gyakorlott cseh nyelveket is kifúrták a redős tarkójú moszkvai elvtársak végbélrózsáiból. Dagadó nemzeti kebellel özönlöttek a csehszlovák titkosszolgálatba, hogy Medgyessy Péter módjára őrködjenek a csehek fölötti szovjet elnyomáson. Hűséges szolgálatukért cserébe bő levű tisztségeket és egy szövetségi államot is kaptak főtitkár atyuskától, aki szintén pontosan látta, hogy egy önállónak látszó, mégis tét nélküli állam a vágyuk.

Szociálpszichológiai világrekord, hogy a szlovák az egyetlen nép, amelynek a szocializmus építése közben sikerült megszeretnie az oroszokat.

A MAMAHOTEL BEZÁR

A második világháború után – az újszülött gyermekhez hasonlóan – hangos sírással fejezték ki minden pici alkalommal, hogy az új, parányi élet teret követel magának. A csehek végül egy idő után elunták a vinnyogásukat, és inkább magára hagyták ezt a kocsmai színvonalon agonizáló komplexusgyűjteményt. Persze egy önmagát semmire sem tartó izét nem olyan egyszerű átrúgni a küszöbön túlra, az önálló létbe.

Az összes olyan „nép”, amely a 10-11. század helyett a 20-ikban látott hozzá az államocskaalapításhoz, kétféle időpont közül választott a függetlenség kikiáltásához. Vagy előkotorta régebbről valami forradalmárnak hazudott, ócska útonálló kivégzésének, illetve néhány önjelölt nemzetalapító részeg hőbörgésének az évfordulóját, amelyre ráfoghatta, hogy nemzeti és fontos, vagy pedig az adódó pillanatban azonnal. Jó szlovákjaink függetlenségére már 1992 augusztusában rányomta a pecsétet Václav Havel, a szlovákok II. Szilveszter pápája, mégsem önállósultak rögtön, hiszen akkor eljátszották volna a berezelés és visszatáncolás lehetőségét, s így nem lehetett volna ezredszer is kétségbeesni, hogy nem túl nagy kihívás-e ez számukra.

Inkább megvárták a szilvesztert, amikor agyonborovicskázva, a szesztől elvakulva végre bele mertek ugrani a nagy ismeretlenbe.

Arról most szemérmesen hallgatunk, hogy 1098 évvel utánunk lett államuk, amelynek a mindennapi működése és önértékelése egyaránt azt idézi, amikor Jordan Belfort hazavitte a Lambót A Wall Street farkasában. Később indult náluk a vállalkozói szektor, ahogy a privatizációt is később kezdték, viszont sokkal hamarabb sikerült elherdálniuk a teljes állami vagyont. A megszorító csomagot csak 2002-ben üzemelték be, és csak 2006-ban jött az azt eltékozló balos kormány. A mindezt követő őszödi beégés náluk csak 2011 végén történt meg a Gorilla néven elhíresült lehallgatási ügy képében. Viszont annyira bénák, hogy nemcsak egy párt, hanem a teljes politikai elitjük nyakig merült el a botrányban. Ám szerencséjükre a szlovák nép annyira bárgyú, bamba tuskókból áll, hogy semmit sem gyújtottak rá a béna, korrupt politikusaikra. Inkább újraválasztották azt a Robert Ficót, aki 2006 után elherdálta a szlovák Bokros-csomaggal megtakarított pénzt. A sok fáziskéséses magyar-szlovák párhuzam után vélhetően senki számára sem okoz nehézséget kitalálni, ki az a politikus, akiről Robert Fico miniszterelnök a magabiztos politikai viselkedés és kommunikáció mesterfogásait koppintja.

HA EGY TÓT VALAHA LETETT VALAMIT AZ ASZTALRA…

Felsorolni is nehéz, mi minden nyomasztja a szlovákok lelkét. Képtelenek ellenségkép nélkül létezni, mégis a férfias küzdelem a gyenge pontjuk. Magyar sereg állt már Bizánc kapujában, Nápoly és Bécs főterén, és mosta már véres kardját az Atlanti-óceánban, ellenben a szlovák hadsereget még soha senki nem látta, az igazat megvallva nekünk fenntartásaink vannak aziránt is, hogy egyáltalán létezik. A szlovákok csak attól érzik megfelelő méretűnek a hímvesszejüket, ha csoportosan összerugdalnak egy védtelen magyar lányt. Mégis meg kell említenünk az önálló Szlovákia első önálló hadműveletét. Ez méltatlanul kis sajtóvisszhangot kapott, pedig a szlovákok a szabadidejüknél csak a munkaidejükben foglalkoznak többet a magyarokkal. Pazar manőverezéssel, kormányhivatali számítógépekről hatoltak be a Wikipedia felületére, és átírták a magyar történelem szócikket. Sajnos a támadás gyorsan kifulladt a Wikipedia nemzetközi moderátorgárdája által végrehajtott intervenció szorításában, és visszaállt a status quo.

A város„aik” műemlékein olyan nevek szerepelnek az emléktáblákon, amelyeket ki sem tudnak ejteni, legdicsőbb hősük nem egy hódító király, hanem egy bandita, aki lengyel volt, és amíg az európai országok ezer évben számolják magukat, ők idén ünnepelték a 20-at.

Ha valami fatális véletlen folytán egy tót valaha letett valamit az asztalra, az asztal is a magyaroké volt, és az illető nem is vágyott vissza az éppen otthagyott, szeszgőzzel teleizzadt faviskójába.

Nálunk a zsíros borovicska (így lassabban szívódik fel, és tovább tart az államalkotó részegség) helyett tokaji aszút, a drótozott bádogfazék helyett herendi porcelánt, a krumpli helyett arany búzamezőket talált. Ma is azok a szlovákok gyűlölik legjobban a magyarokat, akik magyarból hitványultak át, és így jogos kétségeik támadtak aziránt, hogy melyik felsorolás az övék. Na, de itt van a híres szlovák konyha, amelyet maga Laci Hornaček sem lenne képes megkülönböztetni az Osztrák-Magyar Monarchiabeli boldog békeidők gasztronómiai olvasztótégelyétől. Ha kivonjuk a szlovák konyha csodái közül az orosz káposztalevest, a német hurkát, az osztrák rántott húst és a magyar kürtőskalácsot, akkor nem marad ott más, csak a sztrapacska, meg az az átkozott krumpli – megannyi gonosz vicc főszereplője.

A NYUGAT SPORTROVATÁBA SEM FÉRT VOLNA BE

Manapság a szlovákok előszeretettel állnak be a magyar gazdaságot ócsárló nemzetközi kórusba, és sok magyar is képes elhinni a szlovák gazdasági csodát, pedig e téren sem említhető egy lapon a két ország. Magyarországon ezerféle termék készül, nemcsak válságokat, hanem teljes gazdasági-társadalmi összeomlásokat is átvészeltünk már, míg tóték egyelőre a megélt karácsonyokat számolják, és semmit sem gyártanak francia, német és dél-koreai autókon kívül. Ha ezek a gyárak egyszer továbbállnak Moldovába, Montenegróba, Indonéziába, Szlovákia exportkínálata ismét leszűkül a krumpli-borovicska-drótozás-üvegezés négyszögre. Sok magyar úgy tudja, hogy a szlovák sörök is finomak, csakhogy sok magyar nem tudja megkülönböztetni a szlovákokat a csehektől.

Tudományos teljesítményük a magyarokéval történő összehasonlítása csupán a saját eredményeink felsorolását jelentené, így ettől eltekintünk. A szlovák kultúra szóösszetétel meglehetős eufemizmusnak minősül így a magyarok szomszédságában. Minket nem zavarna, ha lenne saját, a miénktől különböző népmese-, népzene- és néptánc-kincsük. Az viszont zavaró, hogy nincs, de szerintük van.

Az irodalmukat – amely egyébként rövidebb a Jókai összesnél – olyan poétahéroszok alapozták meg, akik azért kezdtek el szlovákul írni, mert magyar nyelvterületen legfeljebb a Pilvax kávéház takarításából élhettek volna meg.

Legnagyobb költőjük Országh Pál néven született a 19. század végén. A sors úgy akarta, hogy a magyar lírapiacon olyan fajsúlyú emberek jöjjenek szembe neki, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Ady Endre, így szegény Palika a Nyugat sportrovatába sem fért volna be. Esélytelenségét felismerve megragadta az anyai vérvonalában adott tót vonalat. Szerényen elnevezte magát Hviezdoslavnak (jelentése: Szlávok csillaga), majd borzasztóan silány dolgokat kezdett írni a kezdetleges szlovák irodalmi nyelven, és mindezt betuszkolta egy versszak alakú homokozóformába. A legnagyobb magyart ellenségei végtelen ármánykodása kergette halálba, és azt is úriemberként, főbelövéssel oldotta meg. Ezzel szemben a szlovák nemzet atyjaként tisztelt Ľudovít Štúr lábon lőtte saját magát egy vadászaton, majd amikor már gyógyulófélben volt, egy éjjel elkaparta a sebét, és reggelre meghalt a láztól. Semmi stílus, semmi nagyvonalúság.

MINDÖRÖKKÉ FACSÚSZTATÁS

Nemzeti sportjuk a jégkorong, amiben még akkor is kikapnak a csehektől, ha éppen jobbak náluk, ráadásul nemsokára mi is elkapjuk őket, és nem úgy, hogy Žigmund Pálffy mellé még adunk nekik egy Esterházy, Báthory, netán Rákóczi nevű játékost is, hanem rendesen, csapatostul. Olimpiai aranyat csak vadvízi kajakszlalomban képesek nyerni. Ez a sportnak csúfolt ügyességi játék mindössze annyiban különbözik a facsúsztatástól, hogy az ember nem a farönkön, hanem a farönkben ül, a többi szabály lényegében évszázadok óta változatlan. A szlovákok viszont már jobban szeretnek 1993 után fröccsöntött műanyagból készült patakmederben lecsorogni a gombnyomással szabályozható zuhatagon, és kikerülgetni a szintén 1993 után gyártott műanyag kapukat.

Világosan látszik, hogy a szlovákok sosem fogják levetkőzni egymásba fonódó komplexusaikat. Képtelenek megbirkózni a tudattal, hogy egy 50 oldalnál hosszabb történelemkönyvhöz meseírói pályázatot kell kiírniuk. Mégis ez az egyetlen, ami szimpatikus lehet bennük. Nevezetesen, hogy a románoktól és a többi balkáni söpredéktől eltérően képtelenek elhinni önnön nagyságukat, és rendszeresen bizonyságát teszik kisebbrendűségi érzésüknek. Nekünk, akik a kultúrnemzetek páholyából figyeljük az efféle szánalmas erőlködéseket, addig sem szabad komolyan vennünk őket. Ez a nép és országa még parányi gyermek, úgy is kell hát bánni vele. Türelemmel és megértéssel kell viszonyulnunk naiv útkereséséhez, ám ha elszemtelenedik, akkor a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy kiosztunk egy atyai pofont, mielőtt elküldjük fogat mosni és aludni.