Őserdő, tánc, lakótelep, tánc, bűnözés, tánc

Kicsit unalmas már, hogy az olimpiai megnyitók arról szólnak, hogy az egykori elnyomó, illetve gyarmattartó vezekel azért, hogy négereket bántott. Sydney-ben az ausztrálok nem győztek bocsánatot kérni az aboriginaloktól, az angolok négy éve bánták meg nagyon őszintén a négereknek okozott szenvedéseket, most pedig a brazilok adták elő, hogy mekkora hiba volt rabszolgákkal feltöretni és megműveltetni az indiánoktól elszedett földeket. Ezen kívül azonban azt mutatták meg a brazilok, amijük van: őserdő, élhetetlen nagyvárosok, és a szükségesnél mindig több tánc.

A rendezők az őserdővel nyitottak, és tényleg mi más jutna eszébe az embernek Brazíliáról. Őserdő és teljesen gátlástalan utcai rablások. Ebből az előbbi megnyitóünnepség-kompatibilis, az utóbbiról pedig a NOB-nak is lenne beszámolnivalója, vagyis, hogy miért adtak olimpiát egy olyan városnak, országnak, amelyben a rendőrök megszólalásig, sőt akár a megszólalás után is igencsak hasonlítanak a bűnözőkre, és a pénzétől megfosztott turista nem tudhatja biztosra, hogy megbüntették vagy kirabolták.

Erről azonban természetszerűleg nem szólhat egy megnyitóünnepség, úgyhogy inkább a semmiből kinövő, lélektelen tömbházakról szólt. Aztán amikor a bossa novát felváltották az ütemesebb zenék, és felbukkantak a Tupac Shakur módjára megkötött fejkendőt viselő néger fiúk, és breakelni meg parkourolni kezdtek, akkor már kicsit elbizonytalanodtunk, hogy esetleg mégiscsak Detroitban van ez az olimpia.

A közbiztonság és a bőrszínnel nem rendelkező bűnözés tekintetében komoly hasonlóság mutatkozik az Újvilág eme két csodás ékszerdoboza között.

Ennek, a ruganyos és gyors mozdulatokra építő életformának fontos eleme a hagyományos brazil harcművészet, amely hasonló sikereket tudott sorjázni az európai puskák ellen, mint a kínai boxerlázadás. Mindenesetre ez kihagyhatatlan egy brazil bemutatkozásból, úgyhogy tizenöt évvel ezelőtt divatosnak, haladó gondolkodásúnak számító fiatalok és középkorúak szíve dobbant egyszerre, amikor előjött az elmaradhatatlan capoeira.

Igazán őszinte pillanat volt, amikor egy általunk nem ismert, híres énekesnő arról énekelt, hogy ő csak akkor boldog, ha a nyomornegyedbeli favelájában élhet. Mindezt annak az olimpiának a megnyitóünnepségén dalolta el, amelynek kedvéért jó néhány ilyen bádogviskót eldózeroltak. De mindez eltörpül a végső üzenet mellett. Az angolok négy éve megmutatták, hogy milyen faszán elszennyezték a környezetet, most pedig az Amazonas-őserdőt elképesztő iramban felégető és kivágó brazilok előadták, hogy mennyire fontos lenne vigyázni az őserdőre, és abbahagyni a szennyezést, hogy megállítsuk a globális felmelegedést. Valamiért az az érzésünk, hogy ezt ugyanúgy nem ők fogják megoldani, ahogy a repülés feltalálását sem, ellenben utóbbit is nagyon elszántan tulajdonították magukénak a megnyitón.

A németek megint nem kértek bocsánatot a háborús bűneikért

A brazilok azonban minden igyekezetük ellenére is messze vannak attól, hogy a leggázabbak legyenek. Európa élhetetlenebb részeinek kényszeres sokszínűség- és szabadság-önigazolását ezúttal az osztrákok abszolválták, akiknél – természetesen szigorúan sportszakmai szempontok alapján – Lui Jia pekingi születésű pingpongozó vitte a zászlót. Őket is felülmúlták viszont azok, akiknek még akkor is demokratáknak kell lenniük, amikor már az osztrákoknak is szabad megvédeniük magukat.

Most már egészen biztos, hogy Németországban sportot űznek abból, hogy hülyét csináljanak az olimpikonjaikból.

Egyszerűen nincs más magyarázat arra, hogy a négy évvel ezelőtti rózsaszín és babakék ruhakölteményt most testhez tapadós nacik fölé húzott rövidnadrággal, illetve szoknyákkal, továbbá ormótlan esőkabáttal váltották fel. Tudjuk, hogy a németek mindig keresik a lehetetlen helyzeteket, de sok aranyérem kell hozzá, hogy ne ezekre a kurva ronda ruhákra emlékezzünk majd belőlük.

A leggázabb népek nem is népek

A furcsaságoknak azonban ezzel sincs még vége, hiszen két egészen érthetetlen országgal bővült London óta a NOB tagsága. Koszovó immár a második olyan balkáni fröccsöntött játékszer, amely rendkívüli szimbolikus érzékről tanúságot téve, a saját országa sziluettjét rajzolta a zászlajára. Hiába, van akiknek ott kezdődött az élet, hogy lett egy saját országuk, másoknak meg ott végződik. Dél-Szudán az országok Együttje, amely még odáig sem volt képes eljutni, hogy igazán elnevezze saját magát. Még egy olyan nevet se bírt kiizzadni, mint Szlovákia vagy Szlovénia.

Az olimpia abszolút fénypontja viszont az, hogy amíg az öt éve folyamatosan szarrá lőtt Szíriából érkezett sportolók szomorkás arccal, viszonylagos érdektelenség mellett bandukoltak végig a Maracanán, a közönség rommá ünnepelte Thomas Bach NOB-elnök fantasztikus találmányát, a Menekültek Olimpiai Csapatát. Dél-Szudán nagyjából úgy tekinthet erre, ahogy a Barcelona-szurkolók a Real Madridra Luis Figo leigazolásakor, ugyanis ők csupán három sportolóval vannak ott Rióban, míg a menekültek között öt dél-szudáni küzd majd az érmekért.

A kezdeményezéstől azonban nem lehet elvitatni, hogy különleges, úgyhogy mi teljes mértékben támogatni tudnánk, hogy 2020-ban, Tokióban indulhasson hajléktalan csapat és devizahitel-károsult csapat is.

Nem beszélve arról, hogy a NOB egész világot lefedő szándékával teljesen összhangban lenne, hogy 207. országként indulhasson az Iszlám Állam is. Elvégre az sem kevésbé ország, mint Koszovó vagy Szomália.