A magyar sporttörténelem kisantant dézsmálói – I.

A héten Puskás-díjat nyert labdarúgónk, Zsóri Dániel kapcsán közfigyelmet nyert, hogy az egyedülállóan gyönyörű gól élénk érdeklődést és birtoklási vágyat váltott ki a szomszédosnak alig nevezhető románlakta területeken is. A jelenség azonban nem csak a románok körében általános. Mielőtt felháborodnánk, ideje szakszerűen megvizsgálni a kérdést. Vajon mi süllyeszthet olyan mélyre egy magát népnek nevező közösséget, hogy idegenlégiósokkal próbálja feltölteni a nemzeti színeket képviselő csapatait.

A románokról közismert, hogy semmiféle értékes tárgy, dolog, fogalom eltulajdonítására nem mondanak nemet. Legyen az magyar király, szász kastély, magyar történelem, latin nyelv, vagy magyar költő, mindegyiket szempillantás alatt képesek románná hazudni. Míg a szórakoztatóan csetlő-botló szlovákok önmaguknak se hisznek ilyenkor, a románok a külvilág felé sugárzott legkisebb kétely nélkül képesek végrehajtani a folyamatot. Hideg profiként vált tenyérszőrös kezük alatt románná a római anyafarkastól a magyar katonatemetőn át az erdélyi fejedelem váráig bármi, amit kicsit is értékesnek véltek.

Mivel tehát a lopás nem volt másképp a múltban sem, ennek megértéshez elsőként – forradalmi módszert választva – most nem a románokhoz, hanem egy olyan kisantant népséghez fordulunk, akinek ebből a fogalomból valami nagyon ködös, nagyon fojtogató és nagyon magyar van csak. Azazhogy nincs. Azazhogy úgy van, hogy nincs. Azazhogy, ahogy van, az úgy nem jó, ne legyen úgy, ahogy volt, úgy nem lehet? Azazhogy nagyon dolgoznak azon, hogy legyen, ahogy sose volt, de ők nagyon szeretnék, ha úgy lett volna. Ez a görcsös igyekezet 22-es csapdájaként azt eredményezi, hogy még jobban fáj nekik, hogy nincs, és ezáltal még jobban igyekeznek teremteni. Ezzel viszont semmi mást nem teremtenek, mint a mi felhőtlen és termékeny szórakozásunkat. Ugye már mindenki kitalálta? Bizony, a szlovénekről lesz szó!

Mivel a szlovákok létezésük híján kortársként képtelenek voltak magukénak hazudni magyar sportolót, ezért az időbeli anomáliát leginkább úgy oldották meg, hogy utólag írják őket annak őket a Wikipédián. Így lesz szlovákká a Pozsony mellett született Halmay Zoltán, akinek puszta neve és egykori létezése is súlyos fenyegetést jelentene a magát szlováknak nevező nép számára, de mivel 1904-ben – tehát jóval a szlovákság létezésének megindítása előtt – St Louisban 50 és 100 yardon is aranyérmes lett, ezért létezésének problémáját első körben úgy próbálták orvosolni a szlovákok, hogy megpróbálták magukénak hazudni. Ezek a folyamatok általában addig tartanak, amíg a Wikipédia nemszlovák szerkesztőjének feltűnik az illető angol nyelvű oldalával elkövetett turpisság, és magasabb szerkesztői rangját kihasználva visszaírja azokat az eredeti információkat, amit a szlovák kormányIP-ről érkező hackerovák megpróbáltak önmagukkal elhitetni.

Ugyanígy járt az egykori Szerencsekerék csinos betűforgatójának, Prokopp Dórának nagypapája, dr Prokopp Sándor is, aki első 12 gyermekévét Kassán töltötte, szlovák időszámítás szerint nagyjából i. e. 100-ban. Az 1912-ben hadipuskában elért aranyérme egyből jó célpontá tette a történelmüket görcsösen kereső, de azt sehol sem találó szlovák történelmi felfedezők számára, pedig nekik aztán fogalmuk se lehet arról, mi a fene az az 1912. A hadipuskáról talán már hallhattak Csehszlovákia idején a népüket megalkotó, majd rájuk unva őket kíméletlenül elhajító csehektől. Az a veszélyes dolog, amit szorgalmasan gyártunk a németeknek, de a német sörrel ellentétben eszünkbe se jut rendeltetésszerűen – a normális, bátor, önmagukért tevő népekhez hasonlóan – használni, mert életveszélyes következményekkel járhatna. Mindegy, ez nem gond. Bármennyire is szlovákiatlan a magyarsága és a puska miatt, aranyérmes és régi, ez pedig szlováknak tökéletesen megteszi.

Ha pedig naívan azt gondolnánk, hogy a cseh elnyomás alatti csehszlovák években ez az akkor még teljesen csehszlovák nép szlovák fele nem próbált létezni és aranyérmeket szerezni, akkor nagyot tévedünk! A szlovák sporttörténészek akkurátusan ki is bogarásztak nekünk minden SLOVAK!!! sportolót, aki a nagy cseh testvér fojtogató túlerejében is befért a csehszlovák csapatba. Herda Jóska és Matylda Pálfyová még csak az ezüstig jutottak Berlinben, de alig 12 év és egy véres-világháborús Szlovákia-létállapot után 1948-ban már végre büszke szlovák nyakába akaszthatták az aranyérmet.

A történet egyetlen szépséghibája, hogy a Wikipédia szerkesztői továbbra is nagyon makacsok, és korlátlan túlhatalmukban képtelenség valahogy megváltoztatni, hogy Július Torma mégse Budapesten “születhetessentett” meg (ez a magyarban szerencsére ismeretlen szlovák igeidő, a feltételes, meg nem történt múlt). Ráadásul főleg ne 1922-ben, amikor a szlovákok örökös menekülőösvénye az Uhorskó/Madarskó paradigma se alkalmazható. Legalább négy évvel később, 1952-ben sikerült végre összehozni, hiszen Ján Zapala révén végre született szlováknak is összejött a hőn áhított aranyérem. Mi is gratulálunk, hiszen büszkék lehetünk. Mert vajon ki lehetett a tehetséges szlovák fiú edzője? Úgy, bizony! Maga a mi Torma Gyuszink! Ez ám az önállóság! Végre valami, amit a szlovákok nem a magyaroktól loptak vagy lestek el. 😉

1964-ben aztán végre majdnem összejött, hiszen a döntőbe jutott csehszlovák olimpiai-futballválogatott cserepadján rengeteg szlovák játékos nézhette a pályához legközelebbi ülőhelyekről, ahogy jónevű szlovák Vladimir Weiss a szünet után magabiztosan a hálóba vágja a labdát, és megszerzi a vezetést… Magyarországnak. Bene gólja után aztán a szlovákok is tudat alatt belátták, hogy az arany mégis jobb helyen van apu, mintsem anyu nyakában, így bizonyára boldogan beérték az ezüstökkel. Persze, néha aranyközelbe jutottak olyan sportokban, mint az evezés, pályakerékpár, vagy férfi műkorcsolya, de bizonyára érezhették, hogy valami nem az igazi…

Kerek 100 évet kellett várjanak, hogy teljesen önálló és saját nevű államként végre a szeretett/gyűlölt/imádott népnek bizonyítsanak. Most végre nem jó cseh focisták cseréjeként meg Halmay Zoltán elhalmajosítójaként tudnak borsot törni a szigorú édesapa orra alá, hanem abban a sportban, ami fontos neki. A kajakban! Bizonyára rettentő büszkék és boldogok lehettek, amikor 100 évvel Hajós Alfréd után végre ők is beállíthattak az ódon családi ház ebédlőjébe, és büszkén az asztalra tehették végre az első saját jól megérdemelt aranyérmüket.

– Édesapa! Itt vagyok! Megcsináltam! Legyőztelek téged egy olyan sportban, ahol te is számítasz. Nagyon akartad a győzelmet, de én megelőztelek, én lettem az első!
– Ez nagyon jó, fiam, csak én síkvízi kajakban indultam és nyertem is!
– Nem baj, édesapa, akkor szerzek síkvízi magyarokat, és elindulok én is!

Mint megannyiszor, a szlovákok ismétcsak alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy haragudjunk rájuk. Tudná bárki szívből, főgonoszként gyűlölni Bagaméri Jácintot, Clouseau felügyelőt, Frank Drebint, Pierre Richard-t, meg Mr Beant? Maga Halmay Zoltán meg Prokopp Sándor röhögne a legnagyobbat az egészen, ha bármiféle esélyük lenne megérteni, mit jelent az, hogy szlovák.

Holnap viszont megismerhettek egy a szlovákokkal ellentétben kifejezetten gyűlölhető kisantant tolvajt.