A japánok

Japán csodálatos ország, kultúrája ősi, népe dolgos és vendégszerető. A Bezzegnemzetek átlagával szemben ez egy nagyon is létező nép, viszont Szlovákiával, Belgiummal meg Koszovóval ellentétben nem egyszerűen a saját nemléte frusztrálja. Miért foglalkozunk velük akkor? Miért háborúznak a való életben is úgy, mint mi 12 évesen, amikor benyomtuk az IDDQD-t? Mit esznek, mit dugnak, és mit néznek, ahogy dug? Nos, ezek vizsgálata során döbbenetes eredményekre bukkanhatunk. Ez a nép évezredek óta létezik, mégis napról napra, percről percre bolondabb. Egy nép, amely nettó elmebeteg. Nem a negyede, nem a fele. MIND!

Ezzel még tulajdonképpen nem is lenne olyan nagy baj, a japánok ugyanis élvezhetően, szórakoztatóan bolondok, amíg ilyen messze vannak tőlünk, úgyhogy a mi életünkre kevéssé fenyegetőek. Nem tudnánk azonban rajtuk ilyen jókat mulatni, ha például cserélnének a románokkal. Bármennyire is nehéz, kénytelenek leszünk hát megbecsülni és örülni neki, hogy ilyen aljas, nemtelen, mégis kiismerhető és kisszerűen köcsög szomszédokkal vett körül a sors. A japánokkal ugyanis megkapnánk azt a felsőbbrendűségi és alsóbbrendűségi komplexustól egyszerre szenvedő, neurotikus és pszichotikus világot, amelyet sok évszázada zúdítanak hozzájuk hasonló népségek nyakába. Meg persze, ha ők éppen nincsenek kéznél, akkor akár a saját nyakukba, hasüregükbe, fülükbe, orrukba, végbelükbe is.

Végre egy kultúra, amelyért a sajátunk ellenében rajonghatunk a messzi távolból

El tudjuk képzelni, ahogy Magyarországon jól körülhatárolható fővárosi rétegek, és főleg ezek női kezdenek érdeklődni, rajongani a szlovén teaszertartás, ortodox kertépítészet, román versformák és ukrán művészfilmek iránt? Ugye, hogy lehetetlen lenne, márpedig a japánok ezt tízezer kilométeres távolsággal is összehozták. Ráadásul vehemens imádóikat képtelenség meggyőzni arról, hogy a két atombomba meg az egyéb háborús apróságok finoman szólva se nevezhetőek túlzásnak, ha megvizsgáljuk ezeknek a tűzhangyáknak különlegesen agresszív, vezető példányait. A kisírt szemű bölcsészlánykák és szakállas pasijaik átherbálozott éjszakákon át képesek vehemensen bizonygatni, hogy a fény igenis keletről ered, a békességgel meg a bölcsességgel együtt. Hajnali 2-3 felé már eljutnak odáig, hogy saját kis kezükkel akarják szétcsavarhúzózni – természetesen ehhez először meg kéne ismerniük a csavarhúzó nevű szerszámot – a világ összes stratégiai robbanófejét. Mi – gyerekszoba, tolerancia vagy szánalom miatt – ilyenkor kénytelenek vagyunk hallgatni.

Nagyon szívesen teleportálnánk őket térben és időben a japán történelem bármelyik tetszőleges pontjára, ahol kedvenceikkel együtt roboghatnának valami dicső halál felé vágtató alakulatban vagy járműben a Szent Vég felé.

Csak ezért viszont teljesen felesleges lenne időgépet építeni, hiszen egy átlagos kortárs japán munkahelyen, mellékutcában vagy halmáj-vendéglőben is megkaphatják az életérzést.

Bármibe lefogadjuk, hogy még csak nem is különösebben finom. Elég, ha halálos és sokáig tart, amíg neurotikus precizitással ki lehet rakni belőle a felkelő Napot. Ez a két dolog máris elég, hogy a japán konyha éke lehessen.

Társadalmukat sokszor hasonlítják a gyilkos méhekéhez, tűzhangyákéhoz, de a japán emberhez mégis a hal áll (haha) a legközelebb. Egy elmélet szerint a halak különböznek a magasabb rendű állatoktól, hiszen nincs minden példánynak külön lelke, hanem a világ összes hala él egy közös lélekkel. A japánok pontosan ilyen, önálló vélemény nélküli tömeglények, ahol önálló véleménye legfeljebb a tennónak és a sógunnak, esetleg a hadsereg vezérkari főnökének, illetve néhány admirálisnak lehet, és ez az önálló vélemény is kizárólag úgy szólhat, hogy öljünk meg valakiket, majd kegyetlenül igázzuk le az életben hagyottakat. Továbbvéve a halas párhuzamot, ősrégi japán szokás a halálos mérget tartalmazó gömbhal, a fugu fogyasztása. Igazi kamikáze módjára, egyetlen megboldogult és tányérra került gömbhal több embert is megölhet a saját halála után, ha nem távolítják el a reménytelenül mérgező részeit, és nem kezelik megfelelően a többi részt, azaz nem főzik eleget. A japánokkal szemben is hasonló az egyetlen, eddig eredményt hozott eljárás. A reménytelenül mérgező részt a japán feudalizmus kulcsfigurái, a sógun és öldöklő szamurájai jelentették, akiket félre kellett állítani; a maradék – ugyancsak mérgező – részt pedig addig kellett bombázni, amíg alkalmassá nem vált arra, hogy az emberi civilizáció befogadja a köreibe. A gömbhal viszont mára teljesen megzakkant, depressziós lett, és korábban elképzelhetetlen pótcselekvéseket művel, miközben amerikai vitorlás kardhal alakúra próbálja kidülleszteni magát.

A béke és bölcsesség keletről ered

Ezt ráadásul már 1945 óta a japán alkotmány is garantálja, úgyhogy tényleg így van, na! Természetesen mindez egy hosszú és sokak által ismert folyamat eredménye. A japán történelem nagyjából le is írható az „egymás lekaszabolása → néha kicsit más környékbeli ázsiaiak lekaszabolása → európai fehér ember megjelenése → európai fehér ember be nem engedése → európai fehér ember mégis beengedése, hogy puskáját és egyéb felszereléseit megszerezve a kardnál hatékonyabb fegyverekkel tudjuk kiirtani egymást” folyamatábrával. Az innovatív túlélők ezen a ponton tudták végleg eltüntetni maguk közül a makacs tradicionalistákat, és cilinderrel a kobakjukon, zsebórával a mellényzsebükben nagyjából 120 évvel korábban kezdték el nagy hévvel azt, amit európai rajongóik. Szolgaian, de mégis kellően sekélyesen majmolni a bolygó másik oldalának életmódját és szokásait.

Néhány marginális, de kétségtelenül nagyon szórakoztató aprócska világháború után rájöttek arra, hogy nekik itt most kerül amibe kerül, de világhatalommá kell válniuk!

A császári lobogóban vörössel jelölték a japán birodalmi expanzió csapásirányait

Ez a kivagyiság természetesen mai napig él a japán emberben. Nemcsak a történelemben és a világtengereken, hanem az étkezőasztalnál is meg kell mutatnia, hogy nála nagyobb király nincs még egy a Földön. Ráadásul a földön sincs, mert étkezőasztala az tradicionálisan nem igazán van, de ez most mindegy is. A japánok versenyt csinálnak belőle, hogy neurotikus nyugalmat árasztó teaszertartásaik és hasonló kertépítészetük között ők ehessék a világ legdrágább tonhalas bálnaszószát a világ legcsípősebb wasabijával. Az ízek láthatóan másodlagosak ott, ahol szigorúan meghatározott szertatásrendben kell hínárba csavarni a nyers halat.

Bár így végiggondolva inkább olyan ötöd-hatodlagosak lehetnek, hiszen ez ugyanaz az ország, ahol a cseresznye virágzását szent ünnepként istenítik, a pálinkát viszont rizsből főzik, kéjesen kiélvezve annak minden huncut zamatát.

Ha pedig az összes hasonló fronton győztek, következhet a konyhai Pearl Harbor! Ősrégi japán szokás a halálos mérget tartalmazó gömbhal, a fugu fogyasztása. A fugu viszont önmagában nem elég kalandos, hiszen azt azért képzett szakács esetén van esély túlélni. A legjapánabb japánok a fugu máját eszik meg, amiből valószínűleg még Gordon Ramsay számonkérő ordítása sem lenne képes kioltani a gyilkos mérget. Igazán nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangyák motoszkálnak azoknak a hibbantaknak az agyában, akik nyugodt békeidőkben fugumáj elfogyasztásával próbálnak bebizonyítani valakiknek valamit. Talán ivarszervi összefüggése van a dolognak, amire nálunk agresszív bömbiket vagy behemót SUV-ket szokás használni, csak hát ezek volánja mögött nagyságrendekkel jobbak az ember túlélési esélyei, mint gömbhalmájjal a gyomrában.

Ahol Guyon Richárd is túl defenzív lenne

Van azonban potenciálisan sokkal halálosabb, a gyomorba kerülő fugumájnál, ez pedig maga a japán ember, aki nem a csatahajója gyomrában, hanem annak parancsnoki hídjánál jelenti a legnagyobb életellenes kockázatot – a világ nagy szerencséjére leginkább önmagára. A csatahajók modernkori szükségtelenségét a két gigantikus óriás, a Jamato és a Muszasi összteljesítményével szokta jellemezni a csatahajóellenes szakirodalom. Leginkább a Muszasiéval, amely a Leyte-öböl középső részén való pusztulásáig sosem harcolt repülőgépnél nagyobb ellenféllel, ellenük is sok-sok-sok bekapott találat után a tengerfenéken végezte. Valahogy nem sok szó esik arról, hogy az északi vonalon a Jamato viszont harcolt. A győzelem küszöbén, három másik csatahajóval és nyolc cirkálóval az oldalán, ez busidólelkű kötelék inkább mégis bátran megfutott három amerikai torpedóromboló elől, mert kicsi, törékeny és gyenge tüzérséggel rendelkező hajók nagyon veszélyesen eregették a torpedóikat.

Ekkora busidóság már az olaszokat vagy a románokat is ritkán jellemzi.

A régi Kaga repülőgép-hordozóként csúnya-rossz célok megvalósításában segítette az imperialista Japánt.

Szerencsére déli irányban megismerhettük az igazi japán lélek harmadik verzióját. A használhatatlan tökkelütöttek és az ostoba gyávák mellett ugyanis ez a csapat – az agyatlan kamikázék – emelkedett ki igazán. Nisimura tengernagy egy Tokióból érkező, zagyva és semmitmondó táviratot isteni jelnek vélve, a saját támogató haderőt a japánok állítólagos remek szervezőkészségével be nem várva, inkább egymagukban indította halálba tengerészeit.

A sötétségben bízva, éjjel vezette rohamra a nemhogy győzelemre, de lőtávolba érésre is teljesen esélytelen kötelékét, hiszen a RADAR nevű dolog nem szerepelt a busidó filozófiában, tehát nincs is.

Ez a fajta, manapság az amerikai egyetemek „safe space”-eiben kicsúsosodó életszemlélet nem ismeretlen az egyetemes emberi kultúrától, csak jobb időkben kiszelektálta a természet. Nisimura tengernagy viszont annyira belejött a dicső szamurájhalál után vágyakozó életérzésbe, hogy elméje nem észlelte az ő hajója mögött pár száz méterre haladó, 36 ezer tonnás Fuszo csatahajó kettérobbanását egy amerikai torpedó találata következtében. Alighanem valami zen-meditációs testkontroll-gyakorlat következében megeresztett „OMMMMMMMMMMM” segítségével tudta egyszerre kikapcsolni látó- és hallóidegeit.

Az új Kaga ezzel ellentétben hivatalosan rombolóként, demokratikusan, az új japán alkotmány szellemében szolgálja a békét és prosperitást, hiszen az új Japán alkotmányosan garantáltan nem fog többé támadni soha senkire…

Hagyománytisztelet, racionalitás és rugalmasság

E három tulajdonság a világ élvonalába repítette Japánt! Fogalmunk sincs, miből merítik ezek az ilyen természet- és emberfeletti képességeiket, de amíg a saját maguk megnyomorítására és meggyilkolására használják, részünkről teljesen rendben van. Valószínűleg jobb is nekik így, mert a több ezer, csatában részt vett japán tengerész közül az a néhány tucat, akiket kézzel-lábbal való tiltakozásuk ellenére, nagy nehezen kihalászott a vízből a US NAVY, úgyis évtizedeket kellett leéljen megvetett és erkölcsileg megsemmisült emberként hazájában. Na persze nem mintha ezt a többi japán ember arckifejezéséből ki tudta volna olvasni, azok ugyanis pontosan olyanok voltak, mintha öt egyéni olimpiai bajnoki címet hozott volna haza. Itt jön be ugyanis a japán ember Magyar Ember számára elképesztően lenyűgöző tulajdonsága, a mísz, egyenmosolyú faarc. Mivel kultúrájukban az érzelmek kifejezése a nyílt asztalra szarással egyenértékű, ezért örök rejtély marad számunkra, hogy rajzolt mosolyú hajlongásukkal éppen a lányuk szüzességét kínálgatják nekünk, vagy finoman körülírják, hogy nemsokára a dédi szent, két világháborút és atomcsapást is túlélt kardját vágják a köldökünkbe.

Rajzfilmnek és játékbabának is nagyon szürreális baromságnak tűnik a csatahajóvá változó játék mangalány, ugye?

Ugyanez a mísz faarc persze azért rettenetesen meg tud döbbenni, ha valaki olyan istenkáromlásra vetemedik, hogy nem tartja be a szabályokat. Például amikor tantermi papuccsal megy ki az iskolai vécére anélkül, hogy átvenné a vécés papucsra, az talán rosszabb, mintha a tanteremben intézte volna el amit kell. Akkor is meglepettek lesznek a hipermodern és Magyarországot régen ezerszer leköröző japánok, ha renitens módon, emailben akarunk elintézni egy hivatali ügyet. Ilyenkor azt a japán kormányablak szorgalmas dolgozója mindenképpen kinyomtatja és iktatja az irattárban, hogy meglegyen a tisztelettudóbbak által eleve faxon átküldött, illetve a többi, 1874-es fond között.

Jó, akkor mivel japánok vagyunk, megcsináljuk élőszereplővel is.

Az irigyelt innovációjukra jellemző, hogy mind műszaki fejlesztésben, mind szórakoztatóiparban leragadtak a ’80-as éveknél, mivel azóta senki sem mutatott nekik újabb csúcsra járatandó dolgot. Amit átvesznek, azt kétségtelenül jól csinálják, hiszen egy lelketlen tűzhangya bármit tökélyre visz, amit megparancsolnak neki, de egyetlen új fogaskereket sem fog beletenni azért, hogy még jobb legyen, hiszen azt a szabály nem írja elő. Ha nem vitték volna el nekik az amerikaiak a lőfegyvereket a 19. század végén, még ma is katanákkal és hajítógépekkel hentelnék egymást. És igen, Az utolsó szamuráj végén az nem vicc, illetve nem úgy vicc: ők az ilyen lovasrohamokat tényleg komolyan gondolják, hiszen ez a szabályos lovasroham, tehát működnie kell. Így aztán mindeme idióta bigottság mellett a japán ember számára felfoghatatlan, mára miért írták át a boltok kirakataiban Samsungra, LG-re és Huaweire a Sonyt, Hitachit, Panasonic-ot és Sanyót, és miért előzte be őt a megvetett-lenézett-gyűlölt koreai és kínai szomszéd az egykori sikerzónái majdnem mindegyikében.

Csak áll, áll, kicsit zavartan mosolyog, de kapszulahotelekben eltöltött, 100 órás munkahét után se érti, miért nem megy. Pedig minden szabályt betartott a szerencsétlen.

Ennek természetesen lefojtás és a tudatalattiból fel-fel buggyanó démonok kísértése lesz a végeredménye, úgyhogy a japán ember önkéntelenül is azt teszi, amit ilyenkor tenni lehet. Elmegy, és megpróbálja kiverni.

Egy meghatározó terület, ahol hibátlanul sikerült a miniatűrizáció

Mmm… anyatej! Mi is hiányzik még a kielégüléshez?

Itt a japán ember végre fellégezhetne és megmutathatná hatalmas fölényét velünk szemben, ugyanis rajzolt és élőszereplős kislányimitátorok tömkelegéből választhat egy könnyed, bugyiautomatás vásárlás után a japán pornóboltban. A japán ember ugyanis nem szokott letölteni, mert azt nem szokás és a törvény is tiltja. A japán ember nagyon törvénytisztelő, úgyhogy ennek fényében csak azt tudjuk feltételezni, most már tényleg nem fogyaszt igazi pedofil képi anyagokat, azoknak fogyasztását ugyanis 2014-ben a japán törvényhozás megtiltotta.

Amikor nem lehet a lehető legbrutálisabban végigerőszakolni Koreát és Kínát, akkor a japán ember kénytelen hát olyasmivel beérni, mint a bukkake, vagy a langyos tej női végbélből való versenyszerű távfosása. Az ilyen apróságok felvidítják és kielégítik a napi robottól megfáradt japán férfit, ráadásul nézésük közben sem kell szembesüljön legnagyobb gondjával, a japán férfi eredendően igen aprócska hímvesszejével.

Hát persze! A kutyakaja…

Azokat ugyanis a japán erkölcsügyi hivatal gondosan kikockázza a legaberráltabb pornófilmből is, így csak aprócska, homályos pixelnégyzetek jelzik helyét.

Ha azonban a japán ember valami igazán keményre vágyik, akkor következhet a konyhai Pearl Harbort követő ágyi Midway! Választhatja ugyanis a Japánban elképesztő népszerűségnek örvendő interracial pornót is, amelyben szép, kedves és egész jó angolsággal bíró japán lányok magyarázzák el a Westcoast sikátorbandának, hogy ők életükben nem tudtak elképzelni ekkora faszokat, majd éhes sirályok diskurálására emlékeztető hangon fogadják magukba a négy, összeadva teljes japán prefektúrák péniszhosszát meghaladó fekete bránert.

A tűzhangya és a varacskos disznó között csak a szabály a különbség

Leginkább ez az a terület ahol a japán ember kicsit kiszabadulhat a szabályok fojtogató világából, noha addig sem látszik rajta, hogy fojtogatnák őt, mert a japán ember inkább megöli magát, amiért hajszállal Sztahanov mögé szorult a munkaversenyben, mintsem kimutassa, hogy emberből van. Viszont amilyen görcsösen, bármiféle fejlesztő szándék nélkül ragaszkodik a meglévő előírásokhoz, olyannyira kezelhetetlen faszparaszttá változik azok híján. Amit nem tilos, azt szabad – vélekedik a meglehetősen szabados európai ember.

Ha viszont valami nem is tilos és nem is kötelező, akkor a végtelenül konzervatív japán ember kicsit zavarba jön, majd a legprosztóbb európai embert is messze alulmúló prosztóságokat művel.

Ha törvény tiltaná például a metrón hangosan pornónézést, akkor soha senki nem tenné, de nem tiltja, úgyhogy egyáltalán nem érdekli őket, hogy ez talán mégis túlzás. Valószínűleg a szó jelentését sem értik, kivéve, ha valaki nem megfelelő ütemben hajol meg akkor, amikor kötelező meghajolni. Az emberi viselkedés minimumával sincsenek tisztában, ha azt nem írja elő nekik centiről centire egy felsőbb hivatali hatalom (és a császár becsülete), és ennek a levét a vasúti peronőrök isszák meg igazán. A japán vonatokon a jármű oldalában ül a peronőr, aki a kis ablakon kihajolva ellenőrzi, hogy senki se álljon a biztonsági sávba. Csakhogy azon az ablakon kimászni nem nagyon lehet, és nincs törvény, amely megtiltaná, hogy leköpködjék szegény peronőrt, így aztán leköpködik. A világszerte híres japán innováció úgy védekezik a jelenség ellen, hogy odaállított egy őrt a peronra, aki azonban nem a biztonsági sávot ellenőrzi, csak őrzi a peronőrt, amíg bent áll a szerelvény.

Nagy naivitás lenne azt várni a japánoktól, hogy valaha felnőnek, ezért a világ – érthető módon – legfeljebb a kisföldalatti egy-egy szerelvényének minden kocsiját külön lefényképező, mosolygós, tízfős turistacsoportokban kíván találkozni velük. Az ezt meghaladó létszámú japán kirajzások egyébként is alkalmasak arra, hogy hódító hadjáratnak tekintsük őket, márpedig az energiáikat legcélszerűbb arra irányítani, hogy leginkább egymás vérében gázoljanak térdig, ha nem kapták meg a napi diáklánybugyi-adagjukat.

Facebook hozzászólások

About Kurtz ezredes

16 hozzászólás

  1. Mi ez a szellemi kútfertőzés!?

  2. Töltöttem néhányszor hosszabb-rövidebb időt Japánba. Néhány megállapítás találó, de úgy en block olyan az írás hangvétele, ami egy jóérzésű emberben viszolygást kelt. (Ugyanez vonatkozik a Szlovákok című opuszra is.)
    Ha nagyon akarná valaki, rólunk magyarokról is összeüthetne egy hasonlóan dehonesztáló cikket, de minek? Pláne az a felsőbbrendűségi tudat a taszító, amivel osztja a kipécézett pillanatnyi áldozatot.
    Lehet, hogy a posztolóban magát a mindenhatót tisztelhetjük?

  3. Első mondatban helyesen Japánban.

  4. Semmi baj nincs a koto és shikudzi? furulya zenével vagy a go játékkal ami könnyebb és nehezebb mint a sakk sem a Hirosige Hokusai Utamoro festőkkel sem a sumie festéssel rizs papiron amit szintén megtanultam sem a csodás kimenő kimonókkal vagy a Zen buddhizmussal bár nem térnék át sőt Kurosawa filmjeivel sem a virágrendezéssel sem a papirhajtogatással végül láttátok amikor a XI szimfóniát tizezer japán énekli németül?
    vagy lány kórus magyar népdalokat magyarul végül semi baj a fukumusami sake vel.
    Bár nyers halat nem ennék se csiszolt rizsát, nekem barna rizs izlik.
    Van pár klasszikus japán lemezem és nagyon tetszik. Na végül érdekes a dobolásuk is.
    Szóval az irás kihagy sok jót szépet a japánokról. Bár az arroganciájuk az angolokéval németekével franciáékkal vetekszik. Az valóban undoritó. Persze a legundoritóbb az amerikaiaké akiknek az előbbiekkel ellentétben nincs semmi okuk rá.
    Erről a kedvenc kanadai viccem:
    Kanada egy nagy hatalmas és dicső ország lett volna ha kombinálja a francia kultúrát az angol politikai stabilitással és az amerikai know how val ami kb. ügyeskedés készség.
    Sajnos azonban Kanada megszerezte a francia politikai stabilitást az angol know howt és az amerikai kultúrát.

  5. Jokora marhasag, es alaptalan fujolas az egesz cikk; most csak annyit emelnek ki, hogy a fugut nyersen eszik – fozni ertelme sem lenne, mert a merge nem veszti el mergezo hatasat hokezelesre.

  6. A Japánok,Japánok.
    Senkit nem kértek fel a lelkük és az életvitelük analizálására. A rövideket sem.
    S nem azért mondom,de önérzetesek is,kedves Kurc. És Ők sem hisznek a könnyeknek,akárcsak Moszkva… 🙂

  7. “Végre egy kultúra, amelyért a sajátunk ellenében rajonghatunk a messzi távolból” – miért nem szégyelli magát ez a némber ???
    Miért kellene a saját kultúrám ellenében rajongani egy másikért ??!
    Mélységesen elszomorító, hogy ilyen libsi senkik oda szarnak ahol élnek !
    Imádom Japánt, a japán népet és kultúrát, de , nagyon büszke vagyok a magyarságomra és ősi magyar kultúrámra amely egyedülálló Európában.
    Persze a gyökértelen kozmopolitának nincs ilyen érzése. Mitől is lenne, olyan mint a birka.
    Sajnálom és mélységesen megvetem őket !

  8. Mekkorát változott a világ 8-9 év alatt! A régi blogon még az ilyen fanyalgók voltak elenyésző kisebbségben, a többi értette a viccet. Most meg csak fanyalgás van a komment szekcióban. De itt még csak hagyján! Amikor a szlovénes cikk alatt kezdték vehemensen védeni a tótokat, azt már tényleg nem lehet hova tenni.

  9. A balti népekről nem akartok írni? Azok eddig kimaradtak, pedig még olyan képzelt népek is sorra kerültek, mint a macedónok, vagy a montenegróiak.

  10. Na most ebből az országból mindenki kivándorolt, aki érti a tréfát?
    Vagy egyáltalán a szöveget?
    Ez a blog – meg az elődje – ugyanis nemcsak a népek, de a nemzetkarakterológia görbe tükre is.

    Pár év japánokkal együtt dolgozás után legalábbis bucira röhögtem magam.
    Miint ahogy félig tót létemre a Szlovákia cikken

  11. A macedonok, montenegrok – jugók! Ezért lehet jókat írni róluk. De ki hallott már a baltiakról?
    Kurtz sógun, ezt nagyon szépen összeraktátok!

  12. Ja! Muszáj volt ebbe színvonalas dolgozatba berakni Gyöngyibabát?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.